"...életem egyik legjobb döntése volt, hogy kutyás lettem"

- Hogyan lettél kutyás?

- Nem terveztem, hogy az leszek. Az akkori barátnőm “rágta a fülem” egy kutyáért. Aztán valahogy beadtam a derekam. Akkor még ketten voltunk, megpróbáltam lelkiismeretesen utánanézni, utána olvasni, és amikor szétmentünk, Samu nálam maradt. Először kicsit féltem, amikor egyedül maradtam vele. Ekkor kezdett el szorosabb válni a kapcsolatunk. Akkor kezdtem el rájönni, hogy vihetem magammal, és ez mindkettőnknek jó. Így megszokja a különböző helyeket, helyzeteket. Ő nagyon különleges, bár nem tudom, ez mennyire múlik a nevelésen, és mennyire a személyiségén... Samu nagyon nyugodt, mindenki dícséri, hogy milyen jól elvan egy étteremben. Én egyébként asztmás vagyok, ezért sem gondoltam arra, hogy kutyám legyen. Most már azt gondolom, hogy Samu életem egyik legjobb döntése volt.

- Sokszor a véletlenen múlik, hogy ki lesz kutyás, nemigaz?

- Igen. És Samu által belecsöppentem egy különleges közösségbe is. Meglepett, hogy az utcán rögtön beszélgetésbe elegyednek velem az emberek, és milyen közvetlenek egymással. Két kutyás találkozik, és rögtön van pár mondat. Tényleg az az ember érzése, hogy ismerősök vagytok, hiszen neki is biztos ugyanazok a problémái, mint nekem.Ez tényleg egy tapintható közösség.

- Színészként sokfelé jársz az országban. Milyen gyakran találkozol kutyabarát helyekkel? Kell előzetes egyeztetés ahhoz, hogy bemehess? Mik erről a tapasztalataid?

- Jelenleg olyan sokat nem járom azért az országot. Most szabadúszó vagyok. Szerintem Magyarországon nem annyira gyakoriak a kutyabarát helyek, mint máshol. Bár azt em tudom pontosan, hogy máshol milyen. Horvátországban és Olaszországban már jártunk, s a szállásfoglalásnál rögtön jeleztem, hogy Samu is érkezik. Eleve ők is szólnak, hogy mehet-e a kutya vagy sem. Sehol nem zavarta az olaszokat, ha bemegy egy üzletbe vagy besétál egy kávézóba, mindenhol nevetve simogatják. Az mondjuk nagyon jó érzés.

Megpróbálok mindig előre tájékozódni.  A Velencei-tónál van egy kutyás kemping, például oda is megyünk, ha arra járunk. De az, hogy a Balatonba nem mehet be sehol a kutya, nagyon zavaró. Jó lenne, ha ez megoldódna valahogy.

- A színházak? Gondolom, viszed őt a magaddal...

- Igen, igen.

- Ott mik a tapasztalataid? Ott is örömmel látják a kutyákat?

- Sok színházba nem vittem, csak a Vígszínházba és a Pesti Színházba. Ott nincs baj vele, be lehet vinni. Az öltözőben elvan, “eldöglik”, az öltöztető lányok meg simogatják, aminek nagyon örül. Természetesen van olyan színház is, ahova nem lehet bevinni.

- Hogy jobb dolgozni: ha ott van a kutyus, vagy ha nincs? A Karneválszínház Szombathelyen szabadtéri, ott könnyebb volt megoldani Samu jelenlétét?

- Igen. Ott volt az árnyékos nézőtéren, miközben próbáltunk. Az előadások alatt bevittük hátra az öltözőbe, ott is elvolt. Én szeretem magammal vinni minél több helyre, sokszor megspórolom a sétáltatást azzal, hogy besétálok a munkahelyre vele, és hazasétálunk délután. Ez is egy jó program, és neki is jobb, hogy nincs egyedül. Most például lehet, hogy ki fogom vinni magammal Bécsbe egy forgatásra. Ha olyan helyre megyek, hogy tudom, jobb otthon neki egyedül a saját kis helyén, inkább nem cipelem magammal.

- Színészek között mennyire gyakori a kutyatartás?

- Pontosan nem tudom, de a Vígszínházban például több kutyatartó színész is van.

- Mi is próbáljuk népszerűbbé tenni nemcsak a kutyabarát helyeket, hanem a felelős kutyatartást is. A társadalomban ma is megvan sajnos egy ellentét, ezért is igyekszünk felhívni a figyelmet a felelős állattartásra.

- Igen, a kutyához való viszonyulást lehetne jobban tanulni. Már óvodában el kellene kezdeni ezt, hogy egy gyerek ne féljen a kutyáktól. Vagy esetleg olyan óvodákat létesíteni, ahol kutyák is vannak, hogy hozzá lehessen szoktatni a kicsiket. De sajnos sok szülő megijed, felkapja a gyereket, ha kutyát lát. A gyerek felemeli a kezét, a kutya is elkezd ágaskodni, aztán ráugrik vagy rádől. Ettől az anyuka megijed, akkor már a gyerek is sír, a kutya izgatott lesz…Ördögi kör. A labradorom miatt is érzem én ezt. Ő nagyon jól viszonyul a gyerekekhez, és a gyerekeknek sincs szerencsére semmi bajuk a kutyával.. Nyilván ők megtalálnák a közös hangot, ha véletlenül egyedül maradnának. De az is tény, hogyha a kutyám futkározik, pórázra kell vennem, mert tényleg meg lehet ijedni egy fekete kutyától, ami liheg és fut, és olyan magasságban van, mint a gyerek feje.

- Van egy tanulmány, a fekete kutya szindrómáról: csak 5-6%-ban fogadják örökbe a fekete színű kutyákat.

- Hát igen, a horrorfilmekben mindig sötét van, valamit jelent. :)

- Ha már a felelős állattartásról volt szó, szerinted mennyire fontos az ivartalanítás?

- Én azt gondolom, hogy nagyon fontos. Itt is az emberi gondolkodás a probléma sokszor. Sajnálják a “szegény kutyát”. Szerintem, ha valaki tud rá figyelni vagy tenyésztőként ezzel foglalkozik, akkor nem kell. De ha csak megszületik 6 kiskutya, aki megint az árokpartján végzi... És még szerencsések, ha egy kutyamenhelyre bekerülnek.. Ezért nem lenne szabad pároztatni.

- Kutyakozmetikushoz néha mentek Samuval? Például a karmait rendbetenni. Bár a városi kutyák elég jól tudják koptatni az aszfalton...

- Igen, ilyen értelemben ezzel nincsen gondunk. Ő bőven fut annyit az aszfalton, hogy nem lesz ebből probléma. Samu egyébként egy kicsit csámpás szerintem, amit én nagyon bírok. Hajópadlós lakásban nőtt fel: a Duna-parton egy lakás béreltünk, amikor hoztuk, és szerintem addig-addig csúszkált, amíg ilyen lett.. Más labradorok nem ennyire csámpásak.

- De hát így szereti az ember. Ettől lesz egy kicsit egyedi. Mindegyiknek megvan a külön egyénisége.

- Most már azt is meglátom, hogy a pofájuk más, a szemük más - ezt korábban, “nem kutyásként” nem vettem észre. Mindegyikük kicsit más, és ettől igazán szerethetőek!

Ha tetszett a cikk, és szeretnél értesülni legújabb híreinkről

kérünk lájkold Facebook oldalunkat!