Falusi vs. városi kutyatartás Magyarországon

A kutyatartás, az ember és kutya közötti kapcsolat hosszú múltra tekint vissza. Általánosságban elmondható azonban, hogy alkalmazásuk csak a 20-21. században változott meg gyökeresen. Az állatokat történelmünk során mindig is munkára, vagy megélhetési céllal tartották, legyen az marha, sertés, vagy kutya. Az eb őrizte a nyájat, a birtokot és a házat a farkasoktól, tolvajoktól. Részt vett, ahogy ma is részt vesznek sokan a vadászatokon, és társául szolgált az embernek. Alapvetően elmondható (az ölebeket kivéve), hogy mindig is kinti tartásban éltek a ház körül. Így nevelték kölykeiket, így vészelték át a telet, és a betegségeket. Csak a legerősebb maradhatott fent – ahogy ma a pásztorkutyák esetében is – ezáltal csökkent a genetikai mutációkat, vagy ízületi rendellenességet hordozó egyedek száma, mondhatni kiszelektálódtak.

Manapság ez egyáltalán nem mondható el a különböző fajták genetikai állományáról. A kutyák lakásban tartása felvetette az igényt az aljszőr hiányára, tehát a vedlés kiküszöbölésére, valamint az egyre kisebb fajták, és azon belüli változatok kitenyésztésére. Ez szaporítók hadát indította el a humánusnak éppen nem nevezhető pénzkeresés útján. A szomorú tény pedig, hogy sokan „olcsó” kutya vásárlásával gyarapítják is a kasszát.

A falusi, avagy kerti kutyások, valamint a „panelkutyások” között számos ellentét merül fel. Az első, és talán leggyakrabban emlegetett mondat, hogy állatkínzás kutyát lakásban tartani. Ez az állítás ebben a formában nem állja meg a helyét. A kertben tartott, de alig, vagy soha nem sétáltatott ebek semmivel nem érzik magukat jobban, mint lakásban tartott társaik. Ők is igénylik a napi mozgást, legyen az háromszori rövidebb séta, vagy egyszeri hosszabb. A kerti ebek sem szeretnek maguk köré piszkítani, igénylik a szabad teret, az önfeledt rohanást, és az új szagokat. Sétálni tehát minden esetben kell!

A témával kapcsolatban felmerül az a tény is, miszerint sok hobbi, vagy lakáskutyás nem, vagy csak alig sétáltatja kedvencét. Vannak, akik alomra szoktatják kistestű barátjukat, mások pedig csak leülnek egy padra séta gyanánt, és rövidebb vagy hosszabb időt eltöltenek ott. Ez a kutya testméretétől függetlenül elfogadhatatlan! Minden négylábú igényli a mozgást, akár pórázon, akár szabadon. Egy séta legyen legalább fél órás, és akkor bizony gyalogoljunk, vagy játszunk velük. Ha beszélgetni kívánunk, hát ne a kutya idejéből vegyünk el!

Különbség van az ebek táplálásában is. A kifejezetten házőrzésre tartott négylábúak többsége a gabonalapú (azaz a legolcsóbb) tápokat eszi, alkalmanként főznek nekik valami jó csontosat, rosszabb esetben megkapják a házi koszt maradékát, vagy egy adag száraz kenyeret vízzel felöntve. Kerti kutyánál gyakran észre se veszik a gazdák a hasmenést, hányást, vagy fogyást, tehát elkönyvelik, hogy a táplálék jó, hiszen az eb még él. Pedig ismerve a kutyatáp előállítás körülményeit, és alapanyagait, tudhatjuk, hogy sosem lehet elég jót adni. A prémium minőségűek között is óriási a különbség, ahogy a nyers táplálásnál a hús származását tekintve is.

A legkritikusabb pont a nem kívánt szaporulat. Az ivartalanítás lassan népszerűsödik, még mindig sok a nemtörődöm gazda. Nemhogy a laikusok, de még az állatorvosok egy része is azt vallja, hogy kell egyszer ellenie az ebnek ivartalanítás előtt. Ez nem igaz! Már az első tüzelés előtt műthető a kutyus, amivel mind az ő, mind a saját életünket megkönnyíthetjük. A „majd lesz valahogy” típusú kutyatartókat nem érdekli a szuka jóléte, nem ivartalanítanak. A kislány minden tüzeléskor fedeződik, megszüli a kölykeit, akiket agyoncsapnak, vízbe fojtanak, kidobnak az út szélére, vagy továbbadnak olyanoknak, akiket ugyanennyire érdekel a kutyájuk. Olyan történet is ismert, ahol a „gazdi” megfojtotta az összes kiskutyát, kettőt leszámítva, de őket is csak addig tartotta meg, amíg leszívták az anya tejét. Ez főként a falvakra jellemző, ott is azokra, akik csak azért tartanak kutyát, hogy legyen. Tenni csak akkor lehet ellene, ha épp rajtakapja valaki az illetőt.

A városokban sem sokkal rózsásabb a helyzet, bár a körülmények egy fokkal barátságosabbak. Nap mint nap hallani a gazdik által belelátott lakótelepi kutyaszerelmekről, melyek végén természetesen ott a kölyök. Általában nem fajtatiszta kutyákról van szó, az is előfordul, hogy nem találnak gazdit, menhelyre, vagy utcára kerülnek. Ez kellemetlen a szukának is, hiszen feleslegesen lett terhelve a szervezete, kellemetlen a kicsiknek is, ugyanis lehet, hogy ugyanerre a sorsra jutnak, és természetesen kellemetlen a menhelyeknek, ahol a felelőtlen, illúziókat kergető gazdik miatt egyre növekszik a kutyák létszáma.

Minden kutyus szereti a nagy területet, imádnak kimenni a kertbe szaladni, játszani. Vannak bizonyos fajták, akik kimondottan igénylik a nagyobb teret, így fontos nekik a kert, de ugyanennyire szükségük van a házban eltöltött időre, puha, tiszta ágyban alvásra, és a kellemes hőmérsékletre. A kisebb kutyák nem igazán élveznék a hosszabb távú kerti életet, hiszen aljszőrük hiányában fáznak, és nem a kinti élethez szoktak. A legideálisabb a kinti-benti tartás. Akinek van rá lehetősége tegyen így.

Ezeket átgondolva áthidalható a szakadék falusi és városi, valamint kert és lakáspári kutyások között. A különbség nem elenyésző, törekedni kell a fejlődésre mindkét fél irányában. 

A cikk a nagy átlagról íródott, mindkét esetben beszélhetünk alkalmas, és kevésbé alkalmas gazdákról. Olyanokról, akik maximálisan kielégítik kerti kutyájuk igényeit, és olyanokról is, akik szobakutyájuknak semmit nem nyújtanak. Mindenki maga döntse el, hogy ő hova tartozik! :)