Karácsonyi történetek árva kutyák „tollából”

Vannak azonban kutyák, akik sosem tapasztalták még meg, mi is a szeretet, egy családi ünnep. Sőt, számtalan négylábú azt sem tudja, milyen az, ha van egy gazdája, aki gondoskodik róla. Az ő meséiket olvashatjuk el most, a Fekete István Állatvédő Egyesület jóvoltából. A védencek szívmelengető, ám olykor szívfacsaró történeteit az Egyesület egyik önkéntes tagja, Horváth Évi fogalmazta meg.

***

Ez a mi mesénk...

Hol volt, hol nem volt, éltek négylábúak egy telepen. Volt meleg házuk, kaptak élelmet, szeretetet, ellátást, minden jót, ami kellett a boldogságukhoz. Csak egy valami hiányzott nekik ahhoz, hogy igazán boldogan hajthassák álomra a fejüket... Nekünk, kétlábúaknak sosem panaszkodtak, csak egymásnak mesélték el, mi bántja őket, milyen gazdit szeretnének, mi minden történt velük az előző életükben… Kihallgattuk őket, így most elmeséljük nektek…

Csini 

Tudjátok srácok, én láttam rácsonyozni, vagyis karácsonyozni a kétlábúakat. Egy bokorból figyeltem őket, a kétlábúimat. Boldogan körbeülték az asztalt, és ettek, ittak, nevettek, ajándékokat adtak egymásnak. Hozzám is kijöttek, és adtak a vacsora maradékból. Azt mondták, hogy örüljek, hogy kapok valamit… Nagyon örültem neki, hiszen én is kaptam valamit tőlük, csak én… Aztán egy este, mikor még égtek azok a kis csillogó fények a fákon, elkezdett az ég szikrázni és hatalmasakat durrogni, az utcán mindenki kiabált, énekelt, boldogan szaladt. Én rettegtem, nem tudtam hova menekülni. Próbáltam az ajtón bejutni, de senki nem nyitotta ki… Elszaladtam jó messzire a hangoktól. Napokon át próbáltam visszajutni, de nem sikerült. Aztán jött ő, egy nagy sárga autóval. Felkapott az ölébe, és csak annyit mondott: „Drágám, én most jó helyre viszlek, nyugodj meg…” Féltem még mindig, nagyon sokáig… De azóta kezdem megszokni őket. Azt mondják, jön ismét a karácsony, és szeretnék, ha az én mesém Ti segítenétek befejezni, és boldog véget adni neki.  Benne vagytok?

Vili 

Csinos, te csak enni kaptál karácsonyra? Óóó, képzeld, én kaptam ajándékot is, mindenféle sípolót, meg ölelést, meg szeretetet, meg sok képet csináltak rólam, olyan igazi boldog karácsonyunk volt. Tudod, amit a megbecsült családtagok kapnak. De idén azt hiszem, nem kapok ilyen dolgokat… Mert már nincs gazdim. Ellöktek maguktól, hibáztam… Azóta itt vagyok én is a telepen, ahonnan elvittek haza, az otthonukba. Tudom milyen az út szélén feküdni összetört lábbal és lélekkel, tele sebekkel, várni a sötétséget, vagy épp a nagy sárga autót, amit mondott a Csini. Akkor a csapat összerakott szó szerint, mind testileg, mind lelkileg, de most ismét megtörtem. Félek, vagyis inkább bizonytalan vagyok, mint Te Csini, én sem bízom az emberekben, ők bántottak, de ha valaki kitartó, segíthet az én mesémet is szebbé tenni… Talán ezért is lettünk mi jó barátok, énekelhetnénk is (ne mondd el senkinek, hogy szoktuk!) az UGYE MI JÓBARÁTOK VAGYUNK? című klasszikust.  Tudod, én ismerem a karácsonyi szeretetbombát, de ismerem, milyen eldobottnak, elhagyottnak lenni… Szerinted jövőre már ismét kaphatok egy saját otthont? Vajon milyen vége lesz majd a történetemnek? 

Zsebi 

Húúúhúúú, helló Zsebi vagyok, igazi nagy csavargó. A karácsonyom tudjátok hogy telt? Na, nem tudjátok, mi? Jó, mert én sem tudom. Jó, persze, sok társam karácsonyozását láttam, mert ide-oda mászkáltam a faluban. Nem volt igazán gazdám, úgyhogy nem tudom, miről szól, meg hogy néz ki a karácsonyfa. Nagyon jó dolog lehet ám ott ülni, kapni a jutikat, a rántotthusi darabokat (tudom ám, hogy adnátok nekem, annyira cuki vagyok.) Húú, nagyon szeretném már végre egy saját otthonban élni az életem, ahol úgy alakítom a lakást a gazdinak meg nekem, ahogy jó. Segítenél nekem egy megosztással, hogy ez a mese úgy végződjön, ahogy kell? Hogy végre megtaláljam az álomgazdim, aki egy tacskóméretű cukiságbombára vágyik? 

***

A Fekete István Állatvédő Egyesület védencei nagyon várják már az Igazit, a nagybetűs Gazdit! Több információ a bűbájos négylábúakról a Facebook oldalukon olvasható, ide kattintva!