Kutyafajták hazánkban anno - Óriások és apróságok

Tiszta vérben tenyésztett modern kutyafajtákról csak akkor beszélhetünk, ha egy fajta hivatalos nevet kapott, megjelent róla az első fajtastandard és megkezdődött a törzskönyvezése. A fajtatiszta tenyésztés csak ezekkel valósulhatott meg, s egy fajta regionális története csak ekkortól követhető biztosan nyomon. Ez persze nem azt jelenti, hogy korábban egyetlen példány sem volt az országban, hiszen néhány idegen kutyafajta magyarországi megjelenését kiállítási katalógusok, fényképek, festmények, könyvek, újságcikkek bizonyítják, még az első hazai ebtörzskönyv előtti időkből.

A méretbeli szélsőségeket képviselő ebek mindig nagyon népszerűek voltak kutyaszerető körökben. A tekintélyt parancsoló óriás fajták, valamint a hölgyek által igen kedvelt kistermetű „kutyácskák” jelenléte Magyarországon hosszú időre visszavezethető. Nemesi portrékon gyakran találkozni termetes molosszerekkel, illetve apró ölebekkel. Az óriások közül hazánkban sok éven át a bernáthegyi volt a legfelkapottabb, melynek mindkét szőrváltozatát tenyésztették itthon már az 1800-as évektől. Korai magyar kiállításokon olykor egész nagy (20-25 fős) létszámban vonultak fel, ami csak töredéke lehetett a teljes állománynak.

Odin

A II. világháború előtti időszak leghíresebb hazai bernáthegyije egy „Odin von Gustrud” nevű rövidszőrű kan volt, aki 1908. július 31-én született Deutsch Rudolf budapesti tenyészetében. Első gazdája – Grafi Frigyes állatorvos – több magyar és külföldi kiállításon is bemutatta Odint, igen nagy sikerrel. A „kolosszális szép állat” rövid időn belül teljesítette az osztrák és a magyar champion cím feltételeit.

„A német és osztrák szaklapok a bírói ítéleteket hozták, és valamennyi tele van a dicséret minden szavával, ajánlva figyelmébe a külföld tenyésztőinek ezen valóban nagy kvalitású ebet. Champion Odin von Gustrud 1910. május 15-én jelent meg a budapesti kiállításon és azóta mindig győzött. A budapesti első helyekhez Wien, Linz és München első helyei biztosították számára az élethossziglani championátust, valamint a ’St. Bernhards-Klub mit Sitz in München’ nagy arany győztes érmét. Ennél szebb eredményt még magyar tenyésztésű eb nem ért el, megóvta veretlenségét az egész kiállítási karrierje alatt, állhat róla a veni, vidi, vici.” – Vadászat és Állatvilág, 1911.11.15.

További győzelmek, valamint több hazai és külföldi fedezés ellenére, Grafi doktor rövidesen felhagyott a bernáthegyik tenyésztésével. Odint és „Anita von Elberfeld” nevű német import tenyészszukáját 1912 nyarán Heisler Jánosné – a Németországban, Ausztriában és Magyarországon is sokszorosan díjazott „Kútvölgyi” bernáthegyi kennel tulajdonosa – vásárolta meg. Odin nemzetközi karrierje nála folytatódott, s a beszámolók szerint új gazdája kezében még jobb formáját mutatta. Egy évvel később Heislerné váratlanul megözvegyült, így a „megváltozott helyi viszonyok miatt” kennelét feloszlatta. Odin (valamint lánya, Golda von Kútvölgy) új tulajdonosa Lasch Fritz lett. Európa leghíresebb magyar tenyésztésű bernáthegyije az I. világháború kezdetéig veretlen maradt.

A bernáthegyihez hasonlóan nagy népszerűségnek örvendett hazánkban a német dog, melynek néhány példánya már az 1874-es gödöllői kutyakiállításon is megjelent, sőt, egyikük a fődíjat is elnyerte. Az újfundlandi (fekete, illetve fekete-fehér színváltozatának) hazai gyökere ugyancsak régre nyúlik vissza, hiszen 1866-ban ezzel a fajtával vette kezdetét a Pesti Állatkert kutyáinak majd másfél évszázados története. Rajtuk kívül az angol masztiff, a leonbergi, illetve a délorosz juhászkutya behozatala bővítette a honi nagytestű palettát a XIX. századtól, mikor egy valódi kuriózum importjára is sor került.

Az első tibeti masztiffok magyar földön

Csak nagyon kevés külföldi kutyafajta esetében lehet pontosan tudni, hogy ki és mikor hozta be az első példányokat az országba. Ezen ritka kivételek közé tartozik a tibeti masztiff. A „legnagyobb magyar” idősebbik fia, gróf Széchenyi Béla, 1877-ben többedmagával kelet-ázsiai tudományos expedícióra indult, melynek során három – rendkívül különlegesnek és egzotikusnak számító – tibeti masztiffra tett szert.

„Van egy pompás tibeti kutyám – neve Djandu – mely már egészen szelíd és egy idő óta csak földjeit akarja széttépni. Valahányszor kimegyek vele, mindig láncon vezetem, mindenki szökik előlünk. Már 100 lépésnyire kitérnek az emberek. Alig hiszem, hogy Európába hozhatom. Birma és India melegét bajjal szenvedi el, de megkísérlem.” – Széchenyi Béla gróf levele Zichy Géza grófhoz. Batang, 1879.12.02.

A cikk teljes terjedelmében a akutyanemolvassa.hu oldalán olvasható, 
IDE kattintva.