Mehet amerre lát, jön a gyerek - mert ilyen is van!

Kisgyerekek, babák és kutyák, örök téma örök dilemmái. Együtt, külön, játszva vagy csak messziről csodalva? 

Korábban már adtunk tanácsot arra vonatkozólag, hogy a közös életet miként lehet megkönnyítnei. Erről szólt a Kisgyerekek vs kutyák 1. és 2. része. 

Most azokról szólunk, akik valamilyen oknál fogva ezt a kettősséget nem tudták, merték vállalni. 

 

 

Már mindenki találkozhatott olyan hirdetéssel, vagy történettel, ahol a kutyatulajdonos babatulajdonossá vált, ezért az előbbi lapátra került, az utóbbi maradt a háznál. 

Amikor ilyet hallunk, mi az első reakciónk?

 

Mint kutyások: A szívtelen gazda, bezzeg a gyerekét nem adná másnak! De szegény Blökit elajándékozta! Nem is való neki se kutya, se gyerek! 

 

Mint kutyátlanok: Jól tette! Nem is való együtt állat és gyerek! Még jó, hogy nem a tányérjából akarta etetni! Egyetlen büdös dög sem való gyerek mellé!

 

 

És hol marad az igazság? 

 

Biztosan vannak olyan állattartók, akik életük egy szakaszában úgy döntöttek, hogy kutyát szeretnének. Aztán ahogy sodródott a mindennapokkal, egyszercsak a kisbaba is megérkezett. Lehet, hogy nem akkor, hanem később, az együttélés alatt jutott el odáig, hogy felmérje: nem tud, nem képes megfelelő életteret biztosítani egymás mellett kutyának és gyereknek. Van jogunk elítélni őt?

 

Ha megtartja a kutyát, de rettegésben telik minden napja, hogy mikor történik valami rossz, mikor kap el a baba betegséget az állattól, mikor nyúl úgy a gyerek a kutyához, mikor nem figyel akár csak egy percre ÉS TÖRTÉNIK VALAMI VÉGZETES BAJ? Akkor van értelme tovább így együtt lenni a kutyával? Így élet ez kutyának és gazdának? 

 

De történhet bármi az életben, ami kénytelen meghozatni velünk a döntést: menned kell!

Akinek van kutyája, tudja, hogy mekkora dilemma, fájdalom, keserűség és önmarcangolás árán jut el végleges, visszafordíthatatlan döntésre a gazda kedvence sorsát illetően. 

 

Lehet véleményünk, lehet álláspontunk a kutya-gyerek együttélésről, de ezer apró mozaikdarabból áll össze a teljes kép. Biztosan sok dolgban igazuk van azoknak, akik arra mutatnak rá, hogy felelősséggel, előrelátással, technikákkal, neveléssel elkerülhetők életveszélyes helyzetek. DE mindenki a maga és kutyája, gyereke mentalitásából, habitusából kiindulva jut el az együttélésig, vagy a válásig. 

Egészen addig érdemes nagy közhelyeket puffogtatni, elítélni míg bele nem kerülünk hasonló szituációba.

 

 

Aki kénytelen a kutya menetele mellett dönteni, gondoskodjon arról, hogy kutyája jó helyre menjen, gondoskodó szerető új gazdája legyen!

 

 

Fulton története

 

Amikor nekiláttam ezt a cikket megírni, arra gondoltam, hogy a három kutyát a három pici gyerekem mellett komoly logisztikával lehet csak tartani, minden baj elkerülése érdekében. Ennek ellenére, sem a dobermanntól, sem a vaktól, sem a viselkedészavaros kutyámtól nem szeretnék elválni. Elképzelhetik, hányszor hallottam már az elmúlt másfél évben, hogy nem vagyok százas, amiért megengedem, hogy néha a lakásban, de általában az udvaron együtt legyen gyerek és kutya.

A dobit a kennelbe zárom, ha kimegyünk, mert a picik tartanak a nagy, furán mozgó testtől. A másik kettőt folyamatos kontroll alatt tartom, ha együtt vannak. A kutyáknak van lehetőségük elmenni a gyerek elől, ha megunták a játékot, vagy túl sok szőr maradt a gyerekkezekben. 

Nekem jó, hogy együtt vannak, a kutyák nem bánják, a gyerekek meg sokat tanulnak az együttélésből.

 

DE... miközben írtam, eszembe jutott FULTON, az első kutyám. 

 

Egyszer volt egy németjuhászom. Pár száz méterről figyeltem, ahogy a gyepmesteri autó állt a házunk előtt. Sosem fogom elfelejteni a tekintetét, mely belém ívódott, mielőtt elmentem volna itthonról. Tudtam, hogy nem bírom majd végignézni, ahogy elviszik. 

 

A fiam hat éves volt. Az első férjem akkor már két éve halott. Ő volt a falkavezér, rá mindenben hallgatott a kutya. Képtelen voltam az akkor hét éves kant kordában tartani, egyáltalán nem bírtam befolyásolni a visielkedését, szenvedett a gazdája elvesztésétől.

Aztán Fulton egyik pillanatról a másikra elkezdett megvadulni. Vérbe forgott a szeme, és megkapta azt, aki a legközelebb állt hozzá. Két embert harapott meg így. A harmadiknak - aki kutyaismerőként meg akarta mutatni, hogyan is kell kezelni ezt a problémát -, agyon harapta a kezét. A fiam végignézte. 

 

Akkor hívtam a gyepit.  

 

Iszonyatosan nagy szerencsém volt, hogy a gyerekben nem tett kárt! 

 

A gyepiről elvitték Ausztriába, őrzésre. Mégsem kellett elpusztulnia... 

 

Ekkor jött Pötyi az életünkbe.

 

Sosincs csak fekete, vagy fehér. 

 

 

 

 

Ha tetszett a cikk, és szeretnél értesülni legújabb híreinkről

kérünk lájkold Facebook oldalunkat!