Négylábú életmentők a világháborúban: a vöröskeresztes kutyák

 

Gyorsan és hangtalanul mozogtak az éj sötétjében. Érzékeny szaglásukra, látásukra és hallásukra támaszkodva egymás után kutatták fel a harcokban megsérült katonákat. Azt is tudták, ki szorul segítségre, és azt is, ki az, aki már nem ébred fel többé…

 

 

A kezdetek…

 

A bátor négylábúak története Edwin Richardson őrnagyhoz köthető. Családjában mindig is fontos szerep jutott a kutyáknak, bámulatos képességeikre alapozva úgy vélte, a harctéren hátramaradt katonák segítségére lehetnének. Éveken át finomította kiképzési technikáit, ám az általa elért hihetetlen eredmények ellenére is rögös út vezetett az elismeréshez. Az első világháború kitörésekor a brit hadsereg visszautasította ajánlatát, a brit Vöröskereszt viszont meglátta a kutyákban rejlő lehetőséget és többet is átvett Richardsontól.

 

Ahogy elkezdték beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, a katonaság is felfigyelt rájuk és felkérte az őrnagyot egy kutyaiskola megalapítására, ahol vezetésével hivatalosan is megkezdhették a segítőkutyák betanítását.

 

 

 

 

A kiképzés nehézségei

 

Egy dolog volt a kutyákat megtanítani adott feladatok végrehajtására, ám jóval nagyobb kihívásnak bizonyult az, hogy majd a terepen élesben is megfelelően tudjanak teljesíteni. Személyiségük és temperamentumuk, viselkedésük felmérése után rengeteg munkát fektettek minden egyes kutyába, méghozzá a valós környezetet imitáló körülmények között. Puskaropogás, ágyúgolyók süvítése és harckocsik zaja mellett, nyugalmukat megőrizve kellett mozogniuk a harctéren, ezért mindezek zajához fokozatosan, türelemmel szoktatták hozzá őket. Csendben dolgoztak, hiszen ugatásukkal felhívhatták volna magukra a figyelmet. Ha ellenséges fények villantak az égen, lelapultak a földre és ott maradtak, míg elült a veszély.

 

Többféle fajtát találtak alkalmasnak minderre: német juhászkutyák, airedale terrierek, vérebek, retrieverek és colliek alkották döntő többségben az úgynevezett „Mercy Dogs” (Irgalom/Áldás kutyái) sorait.

 

Richardson helyieket alkalmazott a katonák szerepére, többükre hárult a feladat, hogy eljátsszák az erdőben, lövészárkokban sérülten heverő személyeket. Így tanulták meg a kutyák felismerni, kit keressenek. A tréning kifinomultságát jellemzi, hogy kézjelek széles tárházát értették, képesek voltak megkülönböztetni a brit katonák egyenruháját az ellenség öltözékétől, és még a kutyáknak készített gázálarcot is viselték, ha a szükség úgy hozta. Azt is tudták, hogy csak azoknak segítsenek, akik még életben voltak.

 

 

 

 

Hosszú és kimerítő folyamat volt, de az akkori elgondolás szerint megérte. A kiképzés befejeztével hihetetlen teljesítményt nyújtottak a harctéren, és több ezer életet mentettek meg.

 

 

Éles bevetésen

 

A harcok elültével, az éj leple alatt küldték ki a kutyákat a senki földjére, vagyis a két ellenséges frontvonal közötti területre, hogy felkutassák az elesett, de még életben lévő katonákat. A hátukra erősített hámon könnyű nyeregtáskákat viseltek, melyekben ott lapult az elsősegélycsomag és néhány kisebb vizespalack. Ha a kutya olyan személyre bukkant, aki nem sérült meg komolyabban, az illető vízhez jutott és a kötszerek, gyógyszerek, eszközök segítségével elláthatta sérüléseit. Amint járóképessé vált, a kutya visszavezette a táborba.

 

Viszont ha a katona nem tudott felkelni vagy eszméletlenül hevert a földön, a kutya megragadta sapkáját, sisakját vagy uniformisának egy darabját és visszarohant vele vezetőjéhez, aki értesítette társait. A keresőcsapat a felcserekkel együtt megindult a kutya nyomában, aki csendben megmutatta nekik a segítségre szoruló helyét.

 

Hatodik érzékük és az emberi iránti hűséges, szeretetteljes természetük a borzalmak közepette is megnyilvánult: ha a katona már a halál mezsgyéjén járt, az eb mellette maradt, és biztonságot nyújtott neki utolsó perceiben.

 

 

 

 

Társ a bajban

 

Háborús feljegyzések szerint a Vöröskereszt négylábú osztagának tagjai rengeteg katona életét mentették meg. Felbecsülhetetlen értékük különösen akkor mutatkozott meg, amikor ellenséges területen kutatták a sérülteket: érzékeny szuperszimatuk segítségével még a lövészárkokban rekedt, a bozótos alján vagy szakadék mélyén heverő katonákat is megtalálták, akiket az emberi keresőcsapatok nem vettek volna észre. Egy sebész visszaemlékezései a kutyák kimagasló érzékeit méltatta:

 

„Néha olyan testekhez vezettek minket, amelyekről úgy hittük, már eltávoztak. De ahogy visszaértünk velük az orvosokhoz, kiderült, hogy még ott pislákolt bennük az élet lángja. Tisztán az ösztöneikre hagyatkoztak, mely sokkalta hatékonyabbnak bizonyult, mint az ember ítélőképessége.”

 

 

 

 

Négylábú hősök

 

Becslések szerint hozzávetőleg 10.000 vörös keresztes kutya szolgált az első világháborúban. Ezrek köszönhették nekik életüket, tevékenységüket méltán elismerték. Elkötelezettségüket semmi sem rendíthette meg, olyannyira alávetették magukat feladatuknak, hogy még étellel és kedveskedéssel sem terelhették el figyelmüket munkavégzés közben.

 

Egyikük, a francia katonaság kötelékéhez tartozó Prusco nevű kutya több mint száz sérültet kutatott fel az egyik kimerítő összecsapást követően. Elképesztő elmére vall, hogy az ellenséges tűz elől gyakran biztonságos fedezékbe húzta az éppen felkutatott sérültet, mielőtt visszarohant volna vezetőjéhez.

 

A vörös keresztes kutyák bátorsága, intelligenciája és önzetlen szíve a mai napig megindít mindenkit, aki csak hall a történetükről. Nehéz és küzdelmes feladatot kaptak, ám ők hősiesen megállták a helyüket, és nap nap után segítették a bajbajutottakat. Emlékük örökké él.