Nyul Zsuzsa: Egy menhelyi kutya örökbefogadása életem egyik legjobb döntése volt

MÁTÉ KRISZTIÁN: A kutyatartás társadalmi megítélése sokat változott az elmúlt évtizedekben. Régen a kutya elsősorban házőrző volt: ugatta a postást a kertben, és a portát védte. Ma viszont egyre inkább családtagként tekintünk rájuk, akik velünk tartanak a mindennapokban, sőt sok helyen szívesen látják őket. Miközben nálunk még mindig van mit behozni szemléletben, addig például Ausztriában természetes, hogy a kutya szinte bárhova elkísérheti a gazdáját.

NYUL ZSUZSA: Nagyon sok olyan elfogadással találkozom az elmúlt 1,5 évben, mióta kutyám van, ami régebben nem tűnt fel. Szerencsére inkább pozitív hozzáállással találkoztam, bárhova mentem, mint negatívval. Persze lehet, hogy hozzátartozik ehhez az is, hogy Zori egy nagyon cuki kutya.

MÁTÉ KRISZTIÁN Igen, nagyon kis barátságos, 5 perc alatt összebarátkoztunk.

NYUL ZSUZSA: Zori egyébként menhelyes kutya volt. Ők valóban hálásabbak, hiszen megtapasztalták a rosszat is, ugyanakkor rettenetesen féltékeny típus. Emberekre is, de főleg kutyusokra. Ha megszeretgetnék egyik másik kutyust, Zori azonnal ott terem, odatolja a kis buksiját, és mancsol, hogy vele foglalkozzak; nehogy véletlenül más legyen a közelemben. Nagyon édes, jó érzés látni a ragaszkodását, de azért alapvetően mindenkivel nagyon barátságos.

MÁTÉ KRISZTIÁN Az első kutyám is befogadott kutya volt, vagyis inkább talált: egy szép napon ugyanis besétált a kertbe. Egyik percről a másikra lettem kutyás.

NYUL ZSUZSA: Velem is hasonló történt: egyik délután leültem egy tál salátával az ölemben, és azt mondtam magamnak, hogy nekem kell egy kutya. Így, a semmiből. Felmentem a Szent Ferenc Állatotthon oldalára, ahol megláttam Zorit. Küldtem egy érdeklődő emailt, hogy megvan-e még? Igennel válaszoltak, úgyhogy egyből írtam is nekik azzal a szándékkal, hogy szombaton megyek érte. Hirtelen felindulásból történt ez, és a mai napig nem tudom megmondani, hogy milyen sugallatra jött ez, de soha nem bántam meg egy percig sem. Mivel nálunk a családban nem volt kutya, bár mindenki kedveli őket, nem is mertem elmondani úgy három hétig, hogy nekem lett egy kutyám. Szép lassan teltek-múltak a hetek, és egyszer csak elszóltam magam Zoriról, ami jókora meglepetést okozott a családban.

MÁTÉ KRISZTIÁN Hogyan emlékszel vissza az első találkozásra? Volt valami különleges pillanat, amikor tudtad, hogy Zori lesz a te kutyád?

NYUL ZSUZSA: Amikor először ellátogattam a menhelyre, jó két órát ismerkedtünk Zorival, közben szép finoman kérdezgettek, hogy felmérjék, jó helye lesz-e a kutyának nálam, alkalmas vagyok-e arra, hogy a gazdija legyek egy életen át. Szerencsére annak bizonyultam, így megkötöttük az örökbefogadási szerződést. Azt kell mondjam, hogy egy nagyon komoly szerződést írtunk alá, minden részletre kiterjedően, a kutyus tartási helyéről, egészségügyi szempontokról stb. Ott szembesültem vele, hogy ennek a dolognak bizony súlya van. Ez nem játék, hanem nagyon komoly felelősség.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Igen, hiszen hosszú évekre elkötelezted magadat mellette.

NYUL ZSUZSA: Így van. Hozzátartozik a történethez, hogy miután hazajöttünk, rövidesen kiderült, hogy Zorinak Giardia-fertőzése van. Ez egy nagyon csúnya betegség, a kutya életét is veszélyeztetheti, úgyhogy az első hónapunk az ő gyógyíttatásáról szólt. Kísérleteztünk különféle eledelekkel, mire megtaláltuk a megfelelő tápot. Valószínűleg olyan helyen élt korábban, ahol maradékokat kapott, ezért a gyomor-bélrendszere nem volt a legmegfelelőbb állapotban... Először is át kellett szoktatni a tápra, ami eleinte nagyon nehezen ment szegénykémnél. Nagyon nem tudott ezzel mit kezdeni, egyáltalán nem akart megenni a tápot. Pár nap múltán viszont elfogadta, és elfogadta a speciális tápot, ami a szervezetének jót tesz.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy igazán egymásra hangolódjatok? Volt valami vicces vagy emlékezetes helyzet az első hónapokból?

NYUL ZSUZSA: Legalább félév kellett, mire kialakult közöttünk egyfajta szimbiózis. Akik engem ismernek, mind azt mondják, hogy vagy a kutya talált rám, vagy én a kutyára, de nagyon egyformák vagyunk.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Ez az igazi, amikor gazdi és kutya között megvan az összhang. A mindennapokban te hol érzed leginkább a „gazdiság súlyát”? Inkább felelősségként, vagy inkább ajándékként éled meg?

NYUL ZSUZSA: Meg kell tanulnod a saját kutyádnak az egészségügyi gyengeségeit. Oda kell figyelni arra, hogy jól érzi-e magát, milyen a hangulata. Zorinál is lehet érezni, mikor van aktívabb napja, és mikor van úgy, hogy inkább olyan bóklászós, kicsit bágyadtabb. Amikor annyira beteg volt a Giardia miatt, hogy állatkórházba került a kiszáradás veszélye miatt, akkor elég jól sikerült feltérképeznem az ő sajátos kis jelzéseit az egészségével kapcsolatban. Látom rajta, mikor jól van, mikor érzi kicsit magát gyengébben, és ezekre a jelekre azóta is odafigyelek. Zori egyébként eléggé érzékeny típus, ősszel már kabátot veszünk fel. Nem szereti az esőt, a vizet meg egyenesen utálja. Kezdő kutyásként gondoltam, milyen jó lesz lemenni a Duna-partra vele, ahol majd pancsolhat egyet, hiszen minden kutya szereti a vizet. Aztán meglátta a Dunát, és az ellenkező irányba szaladt... A fürdetés a mai napig küzdelmes a kutyakozmetikusnál, de azért lassan megszokja. Ugyanez a helyzet az esőben is – kabát nélkül ki sem lépünk a lakásból.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Mit tudtál meg róla a menhelyen? Meséltek valamit Zori előéletéről, mielőtt hozzád került?

NYUL ZSUZSA: Inárcsnál fogták be. A menhelyen elmondták, hogy az inárcsi pihenőhelynél nagyon sok kutyát tesznek ki. Miután Zori bekerült a menhelyre, átesett az állatorvosi vizsgálaton, csináltak szívféreg-tesztet, röntgent, megkapta a szükséges oltásokat, mikrochipet és a féreghajtót. Nagyon szimpatikus számomra a Szent Ferenc Állatotthon, nemcsak azért, mert az első menhelyek között voltak, akik elkezdtek Magyarországon működni, hanem azért is, mert nagyon sokáig ők voltak az egyetlenek, akik nem altattak állatot. Volt olyan kutya, aki 10 évig élt a menhelyen, de nem adták fel a gazdikeresést.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Mit jelent szerinted a felelős állattartás a mindennapokban? Te hogyan tapasztalod, mennyire tudatosak ma az emberek ezen a téren?

NYUL ZSUZSA: Hol vagyunk Magyarországon a felelős állattartástól... Azt látom, hogy nem igazán tudatosak az emberek abban, hogy amikor egy kisállatot magukhoz vesznek, akkor az milyen elköteleződést jelent számukra. Hiszen egy kutya befogadásával egy nagyon komoly életmódváltást is együtt jár. Sajnos elkeserítő, hogy több tízezer kutya él menhelyeken. Különösen fájó az, hogy sokan csak azért adják le a kutyájukat, mert ráuntak.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Igen, a Covidnak volt egy ilyen hátránya. Nagyon sokan a járvány alatt fogadtak be kutyát. Volt egy érzelmi segítőkutya-jellege, a kutya lett a társ a magányban, a négy fal közt, volt kivel foglalkozni, levinni sétálni. (Szinte úgy lobogtatták az oltásit, mint valami “világjegyet”.)

NYUL ZSUZSA: Kilépő a külvilágba...

MÁTÉ KRISZTIÁN: Igen, aztán lecsengett a járvány, visszatért az élet a normális kerékvágásba, és azt vettük észre, hogy sorra kerülnek vissza a menhelyekre a kutyák. Tisztelet a kivételnek, mert nagyon sokan komolyan vették az „életre szóló” jelzőt, de volt egy bizonyos százalék, aki úgy állt hozzá, mintha valami kiskutya-kölcsönzőben lettek volna.

NYUL ZSUZSA: Szerintem az, hogy az ember kutyás lesz egy bizonyos életszakaszában, számos tényezőtől függ. Tegyük fel, hogy az illető életközépi válságba került, például válás vagy valamilyen súlyos krízis miatt, amitől összeomlik az a rendszer, ami addig fennállt az életében, és akkor úgy dönt, hogy szeretne egy négylábú társat. Nekem is van olyan ismerősöm, aki ilyen helyzetben vett magához kutyát, és nagyon örülök annak, hogy nem „egy hétre”, hanem elköteleződésből tette. Azt gondolom, hogy sokak számára jelentheti a kutya a kiutat abból, hogy még jobban beforduljanak a problémáikba. Hiszen ott van egy kis élet, akiről egyrész gondoskodni kell, másrészről ad egy folyamatos érzelmi támogatást, visszajelzést és természetesen szeretetet, amire az embernek abban az életszakaszban különösen nagy szüksége van. A kutya segíthet megőrizni a mentális egészséget, és általa új kapcsolatokat építhetünk ki másokkal.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Neked személy szerint miben változtatta meg az életedet Zori? Olyasmire gondolok, amit nélküle biztosan másképp csinálnál.

NYUL ZSUZSA: Igen, nagyon érdekes szerintem, hogy ha valakinek van nyitottsága erre, akkor átviheti azt a saját életébe. Például, ha úgy alakul, hogy az illető megözvegyül vagy elveszíti a munkáját, és teljesen más dologra kell átállnia, esetleg el is kell költöznie, tehát valamilyen minőségben új életet kell kezdeni, abban egy kutya óriási lehetőség. Nagyon sok idős embert látok a közelemben, akiknek a kutya jelenti a kapcsolódási pontot: találkozna másokkal, amikor lejönnek együtt kutyát sétáltatni, beszélgetnek, barátkoznak. Egy kutya okot ad arra, hogy kimozdulj otthonról, elmenj a futira, ahol beszélgethetsz másokkal vagy az erdőbe kiszellőztetni a fejed. A kutyának köszönhetően szociális kapcsolatokat tudunk kialakítani, ami nem jönne létre a négylábú társ nélkül. Van egy közös témánk, a kedvenceink. Ennek hiányában valószínűleg csak elsétálnánk egymás mellett az utcán.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Mi sem beszélgetnénk most, ha nem lennénk kutyások.

NYUL ZSUZSA: Így van, és amit még nagyon érdekesnek találok, az az, hogy az elmúlt másfél évben, mióta kutyás lettem, a családom igazolja vissza nekem, hogy jót tett nekem az, hogy van kutyám. Nem tudom pontosan, ezt mire értik, de gyakran mondják, higgyem csak el, milyen jót tesz nekem a Zori jelenléte.

MÁTÉ KRISZTIÁN: Ebben biztos vagyok. Nagyon köszönöm a beszélgetést, jó volt hallani a történeteteket. Hiszem, hogy sokan erőt és inspirációt merítenek abból, ahogy meséltél Zoriról, a kezdeti nehézségekről és a sok szeretetről, amit egymásnak adtok.

NYUL ZSUZSA: Én is köszönöm, örülök, hogy elmesélhettem a történetünket, hátha másokat is bátorít arra, hogy menhelyről fogadjanak örökbe kutyust.