A kutyatréner kulisszái mögött – Hol húzok határvonalat?

Mini-blog Panyi Zita kutyaviselkedés-terapeutával.

Privát gondolatokkal, kérdőjelekkel, sikerről és örömökről.

***

Csak épp nem kapja meg azt a mennyiségű foglalkozást, viselkedéskorrekciós- és viselkedésterápiás folyamatot, amire szüksége lenne… A megnyugváshoz. Hogy biztonságban érezze magát. Hogy nyugodtan hajthassa álomra a buksiját. Hogy maga mögött hagyhassa kényszereit. Hogy végére járjunk egy fura tünetegyüttesnek és fény derüljön egy idegrendszeri betegségére, amit kezelve kiegyensúlyozottabb élete lehetne. Hogy kutyus módjára élhessen, boldogan ismerkedve fajtársaival. Hogy az ő életének is legyen célja, legyenek sikerei, kibontakoztathassa kutyatehetségét.

Soha nem fogom azt gondolni, hogy gazdinak, a kutyám emberi társának lenni annyi, mint a csupán pénzért megvehető dolgokat köré helyezni! Mindig azt fogom gondolni, felelős vagyok kutyatársam lelki és pszichés egészségéért! Mert tudom, hogy neki egyedül én adhatom meg ezeket. Így mindig azt fogom gondolni, hogy ugyanezek a feladatai, kötelességei a világon minden egyes gazdinak is, aki a feltétlen szeretetre való vágyódása miatt állati társat választott magának.

Nincs olyan hónap, hogy ne gondolnék azokra a kutyusokra, akiket megismerek, és akiknek gazdijai úgy döntenek: sem velem, de mással sem fognak a jövőben dolgozni. Mert rájöttek a velem való találkozás során, mennyi munka állna előttük. És ez bizony strapás. Nem csettintésre megy. És inkább neki sem fognak, ők ebből nem kérnek. Rájöttek, hogy a szaporítás, a korábbi mentális elhanyagolás vagy bántalmazás következményeként (örökbefogadásnál például sokszor tapasztalni ilyet) élethosszig tartó ideggyengeség alakult ki kutyusuknál és ő sosem lesz az a „mintakutya”, aki a fejükben él…

Gondolok arra a kutyusra, aki hét éve él kertben sétáltatás nélkül és kénytelen végignézni, hogyan viszik hetente a másik társát a szabadba… Én csak hallgassak, mert kéthetente hétvégén ő is kijut… A „családfő” persze be sem engedi a házba és én se mondjam meg, mit csináljon, mert ez az ő háza…

Gondolok arra a kutyusra, aki megtámadott jó pár éve. Nagyon szerettem volna dolgozni vele, egyeztettem időpontot neki az egyetemre egy vizsgálatra is, csak a gazdik eltűntek, miután meggyőződtek arról, eszem ágában sincs feljelenteni őket. Hiszen munkahelyi baleset történt, nem több. Segélykiáltás volt ez a kutya részéről. És az ember figyelmen kívül hagyta.

Gondolok arra a kutyusra, aki lassan egy éves lesz és nem adtak neki lehetőséget szocializálódni, megismerni a világot, sikereket elérni benne. Kényelmesebb szeparálni őt a többi kutyától, akiket megugat. Így alakul ki félelem magával a járással kapcsolatban is…

Ha minden nap sírnék ezen kutyusok sorsa fölött, amit, legyünk őszinték, meg tudnék tenni, akkor nem maradna erőm és energiám, hitem még kevesebb, hogy segítsek a többi hozzám forduló gazdinak és kedvencének. Ez velük szemben lenne igazságtalan. Határvonalat húzok. Így marad, hogy néhanapján picit itatom az egereket. Írok e kutyabarátaimról és hiszek abban, sorsukat olvasva ezer másik gazdi gondolja végig kapcsolatát legjobb barátjával.