Alapengedelmesség: tudni nem elég, alkalmazni is kell!

Aktivitás a gazdival, nevelés, szeretet – ezek biztosítják kutyája jólétét.

Panyi Zita diplomás kutyatréner segít a kutya-gazdi kapcsolat harmonizálásában.

panyizita.hu

Standard válaszunkat, miszerint nagyjából tíz-tizenöt perc, rendre óriási megdöbbenés szokta követni. Kikerekedett szemmel néznek ránk és arcukon látszik a kételkedés, a hitetlenkedés. Az meg hogy lehet? Akkor miért tart hónapokig egy alapengedelmességet célzó képzés?

Nézzünk néhány alapvetést. Az alapengedelmességhez tartozik többek között a „Hozzám!”, az „Ül!”, a „Fekszik!”, az „Áll!”, a „Marad!”, a „Lábhoz!”, a „Fogd!”, az „Ereszd!” vezényszavak megbízható, azaz minden körülmények közötti gyors, pontos teljesítése és egy tiltószóra való azonnali helyes reagálás. (Tiltáskor a kutya rögvest felhagy azzal a tevékenységgel, amit éppen végzett.)  

Na most, lába van a kutyának, ergo oda tud szaladni hozzánk. Ez nagy vonalakban a behívás. Feneke is van, tehát tud ülni is. Futóműveit vezérelve naponta kismilliószor megáll szimatolni, lefekszik, szemmel láthatóan ezeket a cselekvéseket is végre tudja hajtani. Ebben eddig semmi kunszt nincs. Egy okos kutyus, amennyiben az ember időben pontos, egyértelmű testjelzésekkel kommunikál vele és számára érthető módon ad neki megerősítést a részeredményekre, tényleg hamar megtanulja az egyébként általa ismert és természetes gyakorlatában sokszor végrehajtott pózokat és cselekvéseket egy meghatározott hangjelzéshez (vezényszóhoz) kapcsolni.

Vegyük észre: már e ponton megmutatkozik, hogy nekünk embereknek kell először tanulnunk! Megtanulnunk, milyen kívánt cselekvéshez, pózhoz milyen testbeszéd dukál, magyarán mivel tudom a kutyám számára érthetően jelezni kívánságom, az általam elvártakat. Konkrét példával: ha a behívást úgy tanítom az épp távolodva bóklászó kistestű kutyatársamnak, hogy először a nevén szólítom/cuppogó hangot hallatok, így keltve fel érdeklődését, majd kissé lehajolva jókedvűen rikkantom a „Hozzám!” vezényszót, közben hátrálok és két térdemhez helyezem a falatot tartó kezeim, akkor a kiskutya pontosan velem szembe fog érkezni, esélye sincs máshová, hiszen érdekli a finom illatú falatka. Se jobbos, se balos kitérés nem lesz. Ha a megállást követően (a kutya beérkezésekor) a térdemtől húzom felfelé falatot tartó kezeim, végül kiegyenesedem, úgy a kutyus tekintete egyre feljebb fog vándorolni, végül egyenesen rám néz majd. Ebből alakulhat ki a későbbi szemkontakt. Fentiek képezhetik alapját egy pontos behívásos munkának. Esetünkben az enyhe lehajolás azt közvetíti a kutyusnak: örülök közelségének, szeretnék vele valami érdekes interakciót kezdeményezni, lévén, kezeim is felé, tartózkodási szintje irányába mutatnak. Nyilván nem hajolgatok egy 80 cm-es marmagasságú, kifejlett ír farkaskutyának, viszont egy alacsonyan tappancsoló kölyköt vagy kistestű kutyust ezzel a jelentéktelennek tűnő, csöpp mozdulattal együttműködésre tudok ösztönözni, motivált állapotba hozhatom.

Tapasztalatainkkal megtanuljuk azt is, mennyire fontos az időzítés a kutyázásban. Ha túl sokáig maradok enyhén hajolva, elfelejtek kiegyenesedni, akkor a kutyus nem kap testjelzést arra vonatkozólag, mikor tekintem befejezettnek a feladatot; állva maradhat. Holott én pont azt szeretném elérni: szaladjon oda hozzám, figyeljen rám és üljön le velem szembe. Sokszor látni, hogy a gazdi kiegyenesedésével a kutya magától, vezényszó nélkül leül. Miért? Egyszerűen erre ösztökéli a mozdulat. Tipikus hibának számít, ha a kutyus beérkezése után nem állok meg, hanem hosszan hátrálok még. Így elvesztheti lelkesedését a pöttöm, hiszen hiába futott oda, nem kapott dicséretet, jutalmat se. Csak újabb és újabb mikro-feladatok elé állították őt.

Egyszóval: nem az a kérdés, mennyi idő kell a kutyának az alapengedelmességi pózok, feladatok megtanulásához, hanem mennyi idő kell nekem, ameddig megtanulom mikor, mit, miért és melyik pillanatban kell tennem. Mennyi idő a kutyámmal gyakorolni lakásban, udvaron, lépcsőházban, kertben, ház előtt, utcán, állatorvosnál, parkban, tömegközlekedéskor? Mennyi idő alatt tanulom meg olvasni testbeszédét és reagálni arra? Mennyi időt fordítok kötődésünk kialakítására, mélyítésére majd fenntartására? Utóbbi értelemszerűen ahhoz szükséges, hogy kutyám hallgasson rám.

E ponton nagyon fontos összefüggéseiben látni néhány dolgot. Az, hogy egy kutyus okos, tanulékony és lelkes a feladatok végrehajtásakor, nem egyenlő automatikusan azzal, hogy szófogadó is. Sarkítva: hiába tudok észbontóan finom muffint sütni, ha a kedvesem rendre nem adja meg azokat a dolgokat, melyek számomra elsődlegesek, nem fogok neki sütni. Pláne nem jókedvvel! Attól, hogy kutyánk tudja az alapengedelmességi feladatokat, még nem feltétlen fogja nekünk hosszútávon teljesíteni azokat. Ehhez kell a bizalom és a kötődés. Akkor fog kutyánk bízni bennünk, ha alapszinten értjük és beszélni tudjuk az ő nyelvét: a test nyelvét. Ha megtanuljuk és alkalmazzuk is a vezetői technikákat. A tanulás-tanítás (1) és a bizalomteljes kötődés (2) tehát két külön dolgot jelöl! Feltételezik egymást. Nem beszélve kutyánk ösztöneinek megértéséről, kezeléséről (3). Hiába tanítom remekül a különben okos kutyám, hiába alkalmazom a lakásban a vezetői technikákat, ha az utcára kiérve, mondjuk ismeret hiányában nem korrigálom, ha agresszívan nyilvánul meg fajtársaival. Ilyenkor megerősítem abban: ő dönti el kivel, mikor, mily módon lép interakcióba. Én csak követem, hiszen nem vagyok képes megakadályozni a konfliktust vagy elejét venni annak.  Ha sikertelen, eredménytelen vagyok egy ilyen fontos helyzet kontrollálásában, netán megoldásában, nincs miért tiszteljen a kutyám. Célszerű tehát megismerni a kutya ösztöneit, azok megnyilvánulási módozatait.

Fentiek egyértelműen időigényes folyamatok. Sokan elkövetik a hibát, főleg a maximalisták, hogy nem hagynak maguknak elegendő időt a tanulásra. Fellelkesülnek kutyájuk kezdeti kiváló teljesítménye láttán, no meg saját tanítási sikerükön, majd ugyanezt a gyors, „csont nélküli” eredményt várják el a későbbi összetettebb feladatok elsajátításakor is. Ha pedig „nem veszik elsőre az akadályt”, elkeserednek, ezzel mintegy kutyájukra ragasztva a keserű hangulatot. Ez lefelé húzó spirál, mivel a gazdi eredménytelenség miatti szomorúságát, idegességét érzékelve könnyen elszégyellheti magát négylábú barátunk, ami újfent csak csökkenti eredményességét – ok nélkül! Hiszen egy picivel több idő, a lépések egyenkénti megtétele és az ismeretek szép lassú elmélyítése sikert hozott volna. Már csak ezért sem érdemes sietni.

Végül ismerkedjünk meg az inger-specifikus és a cselekvés-specifikus kifáradás jelenségével pár példán keresztül.  Amikor édességre vágyunk, vásárolunk egy tiramisut, elfogyasztjuk, elégedettek vagyunk. Ám ha váratlanul meglepnek minket egy újabb adaggal, lehet, hogy udvariasságból megesszük ugyan, de biztosan nem esik olyan jól, mint a legelső. Minden egyes falattal közelebb kerülünk ahhoz, hogy érdektelenné váljunk a tiramisuval, mint ingerrel szemben. Vonjunk párhuzamot: ha a kutya képzése előtt telepakoljunk a szőrmók pocakját, ne számítsunk túl nagy munkakedvre. Emésztenie kell, teli hassal mozogni egyébként is veszélyes. Ha a feladatok végzése közben túletetjük a kutyát, azzal inger-specifikus kifáradás alá kerül (az inger itt a jutalomfalat), teljesítménye fokozatosan csökkenő intenzitásúvá válik. Azt fogjuk látni, rendre rosszul, pontatlanul, túl lassan vagy egyáltalán nem hajtja végre a korábban kiválóan teljesített feladatokat, elveszíti érdeklődését az étellel szemben. Nagy hiba ilyenkor kínálgatni a kutyát, hiszen attól még nem változik állapota. Ráadásul minél többször kínáljuk, annál több lehetőséget teremtünk a kutya számára, hogy figyelmen kívül hagyhassa a vezetőjétől érkező csemegét… ezzel nem épp pozíciónkat erősítjük kutyánk előtt… Ésszerű tehát szakember segítségével felmérni kutyánk terhelhetőségét.

A cselekvés-specifikus kifáradási mód akkor jelentkezik, ha az újonnan tanultak vagy a régi gyakorlatok vég nélküli ismétlését erőltetjük kutyatársunkra. Itt tehát nem egy ingerbe, hanem egy cselekvésbe fárad bele és ez vezet pontatlan teljesítéshez, egyes kutyák eljutnak odáig, hogy a vezényszavakra egyáltalán nem is reagálnak. Az alapengedelmességi képzés során szükséges otthoni gyakorlásokat célszerű tehát rövid, intenzív, változatos tartalmú gyakorló szakaszokból és a rájuk következő térölelő mozgásos, feloldó játékokból felépíteni.

Ha fentiek jegyében gondoljuk végig és határozzuk meg meg kutyusunk alapengedelmességi képzésének célját, tartalmát, időkereteit, akkor egész biztosan kiegyensúlyozott, boldog kutyatárs fog ránk visszamosolyogni.