Az időszámításunk szerinti első századig nyúlik vissza a vakvezető kutyák történelme

Az első szisztematikus kísérlet a vakokat megsegítő kutyák kiképzésére 1780. körül történt a párizsi „Les Quinze-Vingts” vakok kórházában. Nem sokkal később, 1788-ban Josef Riesinger, egy bécsi vak szitakészítő olyan jól kiképzett egy spitzt, hogy az emberek gyakran megkérdőjelezték, vajon vak-e. 1819-ben Johann Wilhelm Klein, a bécsi Vakok Intézetének (Blinden-Erziehungs-Institut) alapítója megemlítette a vakvezető kutya fogalmát a vakok oktatásáról szóló könyvében (Lehrbuch zum Unterricht der Blinden) és leírta módszerét a kutyák kiképzésére. Egy svájci férfi, Jakob Birrer pedig 1847-ben írt tapasztalatairól, amikor öt éven keresztül egy speciálisan kiképzett kutya vezette őt.

A modern vakvezető kutyák története azonban az első világháború idején kezdődött, amikor több ezer katona tért vissza a frontról, sokuk a mérgesgázoktól megvakulva. Egy német orvosnak, Dr. Gerhard Stallingnak támadt az ötlete, hogy tömegesen képezzenek ki kutyákat, hogy segítsenek az érintetteken. Miközben egy nap egy beteggel sétált a kórház területén, sürgősen elhívták, és a kutyáját a betegre hagyta társaságként. Amikor visszatért, a kutya viselkedéséből arra utaló jeleket látott, hogy gondosan vigyázott a vak betegre.

Dr. Stalling elkezdte feltárni a kutyák megbízható vezetőkké történő képzésének módjait, és 1916. augusztusában Oldenburgban megnyitotta a világ első vakvezető kutyaiskoláját. Az iskola egyre bővült, és számos új oktatási központ nyílt a nyomán Bonnban, Breslauban, Drezdában, Essenben, Freiburgban, Hamburgban, Magdeburgban, Münsterben és Hannoverben. Évente akár 600 kutyát is kiképeztek ezekben az intézményekben. Ezek az iskolák nem csak a volt katonáknak biztosítottak segítőkutyát, hanem más vak embereknek is Nagy-Britanniában, Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, az Egyesült Államokban, Kanadában és a Szovjetunióban.

Sajnos a minőségi tenyésztés csökkenésével 1926-ban be kellett zárni a vállalkozást, de addigra a Berlin melletti Potsdamban megnyílt egy másik nagy vakvezetőkutya-képző központ, amely rendkívül sikeresnek bizonyult. Az iskola munkája új utat tört a vakvezető kutyák képzésében, és egyszerre mintegy 100 kutya befogadására volt képes, és havonta akár 12 teljesen kiképzett vakvezető kutyát is biztosított.

Ez idő tájt egy tehetős amerikai nő, Dorothy Harrison Eustis már kutyákat képezett ki a hadsereg, a rendőrség és a vámszolgálat számára Svájcban. Dorothy Eustis energiája és szakértelme volt az, ami megfelelően elindította a vakvezető kutya mozgalmat nemzetközi szinten.

A potsdami központ sikerességének hallatán Eustis kíváncsi volt a módszereikre. Ezért több hónapot eltöltött ott, hogy tanulmányozza az iskola módszereit. Annyira le volt nyűgözve az ott tapasztaltaktól, hogy 1927. októberében publikált róla egy cikket az amerikai Saturday Evening Post-ban.

Egy vak amerikai férfi, Morris Frank hallott a cikkről, és vásárolt egy példányt az újságból. Később azt nyilatkozta, hogy az az öt cent, amibe az újság került élete legjobb befektetése volt. Egy olyan cikket vásárolt, amely több mint egymillió dollárt ért számára és megváltoztatta az életét. Írt Eustisnak, és elmondta, hogy nagyon szeretne segíteni a vakvezető kutyák elterjedésében az Egyesült Államokban.

Felvállalva a kihívást, Dorothy Eustis kiképzett egy kutyát Buddyt, majd lehetővé tette Franknek Svájcban, hogy megtanulja, hogyan kell dolgozni a kutyával. Frank sokak szerint Amerika első vakvezető kutyájával tért vissza az Egyesült Államokba. Eustis később 1929-ben megalapította a Seeing Eye nevű iskolát a New Jersey állambeli Morristownban. De ezt megelőzően még visszatért Svájcba, hogy ott további munkákat végezzen. Eközben 1928-ban megalakult egy olasz vakvezető kutya szervezet, a Sculola Nazionale Cani Guida per Ciechi is.

Az egyesült államokbeli tapasztalatok sikerén felbuzdulva Eustis 1928-ban létrehozott egy vakvezető kutyaiskolát a svájci Veveyben. Ezt az iskolát, akárcsak az egy évvel későbbi New Jersey-it, "L'Oeil qui Voit"-nak, vagy The Seeing Eye-nek nevezte. (a név a Biblia Ószövetségéből származik – „halló fül és látó szem”, Példabeszédek, XX, 12). A veveyi, New Jersey-i és olaszországi iskolák voltak a modern kor első vakvezető kutyaiskolái, amelyek túlélték az idő próbáját.

1930-ban két brit nő, Muriel Crooke és Rosamund Bond hallott a The Seeing Eye-ről, és felvették a kapcsolatot Dorothy Eustis-szal, aki elküldte az egyik trénerét. 1931-ben az első négy brit vakvezető kutya befejezte képzését, és három évvel később megalapították a Vakvezető Kutyák Egyesületét az Egyesült Királyságban.

Azóta a világ minden táján megnyíltak vakvezető kutyaiskolák, és minden évtizedben újabbak nyitják meg kapuikat. Emberek ezreinek életét változtatták meg a vakvezető kutyák, köszönhetően az őket biztosító szervezeteknek. Az ezeknek a szervezeteknek dolgozók és az őket anyagilag támogató emberek elkötelezettsége ma éppolyan mély, mint a kezdetekor volt. Dorothy Eustis utódai pedig továbbra is a vakok és gyengén-látók fokozott mobilitásáért, méltóságáért és függetlenségéért dolgoznak szerte a világon.

Főbb események idővonala

79 A pompeji ásatások egy falfestményt tárnak fel egy vak emberről, akit nyilvánvalóan a kutyája vezet.

1200 Egy kínai tekercs, amely jelenleg a New York-i Metropolitan Múzeumban található, egy vak embert ábrázol, akit egy kutya vezet.

1260 Bartholomew-nak tulajdonított ír utalás egy vak embert irányító kutyáról. 1500-1700 Hasonló hivatkozások gyakrabban jelennek meg a 16. században fametszeteken, metszeteken és festményeken világszerte.

1715 A „Bethnal Green vak koldusa” egy ballada egy lovagról, aki egy csatában elvesztette látását, majd koldus lett. A barátai egy kutyát adtak neki pórázon, és egy csengőt is.

1727 Gainsborough (1727-1788) megfestette a „Vak ember a hídon” című festményt, amely egy kutyát ábrázol, aki a gazdáját vezeti.

1755 William Bigg (1755-1828) „A vak tengerészt” ábrázolja, amint kutyája segítségével átkel egy keskeny hídon.

1790 Thomas Bewick (1753-1828) készített néhány metszetet „A négylábúak általános története” című könyvéhez. Az egyik metszeten egy vak embert egy kutya átvezetett a hídon.

1813 A „Das Auge” (A Szem) folyóiratban megjelent egy metszet George Joseph Beertől, a vezető bécsi szemspecialistától. Beer az előtérben lévő szemüveges férfit akarta kiemelni, de a háttérben egy vak ember, aki pórázon vakvezető kutyával dolgozott, és sétapálca segítségével sétál. Beer írt egy könyvet, amely jól képzett kutyákra hivatkozott, amelyet 1780 előtt a Quinze-Vingts kórház vakjai használtak, mert látta Chardin festményét, amelyet 1752-ben a Louvre-ban függesztettek fel.

1819 A legkorábbi fennmaradt leírást a vakvezető kutyák kiképzésének szisztematikus módszeréről Dr. Johann Wilhelm Klein adta ki Bécsben. Klein a bécsi Vakokoktatási Intézet igazgatója volt. Könyve egy korábbi módszert ír le a kutyák kiképzésére a nyakörvre erősített és bal kezében tartott bottal. A botnak volt egy keresztrúdja, ami a kutya oldalirányú mozgásáról, illetve előre mozgásáról adhatott információt. Klein módszerében már nem volt pórázon a kutya, a vak pedig már nem használt botot. Sajnos a primitív típusú heveder használatának gondolata nem terjedt el, és majdnem 100 évig kihasználatlanul maradt.

 1847 Jacob Birrer (vak svájci férfi) kiadott egy könyvet, amely kiemeli a kutyák vezetőként való használatát. A stratégiája ismét visszatért a vezetőkhöz és a sétabotokhoz. Elképzeléseit nem fejlesztették tovább.

1864 Trollope „Meg tudsz neki bocsátani” című regényében Lady Glenorca elmondja St. Bungay hercegének, hogy úgy fogja őt vezetni, mint „a kiskutyák a vakokat”.

1878 a brit parlament mentesíti a „pásztorkutyák és a vakok által vezetőként tartott ebek” gazdáit díjfizetési kötelezettségük alól.

1899 A „The Graphic” rajza azt mutatja be, hogy a Német Vöröskereszt Mentőkutyák Egyesülete által kiképzett kutyák hogyan segítették a sebesülteken a csatatéren. Az igazgató, Dr. Gerhard Stalling ugyanezeket a kutyákat használta korai kísérletei során, hogy megvakult veteránokat irányítsanak. Ez a kezdete a nagyobb kutyafajták, főleg a collie-k segítőkutyaként való használatának.

1914-1918 a világháború újból felkeltette az érdeklődést a vakvezető kutyák iránt, mivel sok fiatal férfi megvakult a mustárgáznak való kitettség vagy a bombázások miatti légnyomás következtében. A Német Vöröskereszt Mentőkutyák Egyesülete kiképzőközpontot hozott létre Oldenbergben. Az első vakvezető kutyát 1916-ban adták át egy megvakult veteránnak, Paul Feyennek. Egy év alatt 100 vakvezető kutyát képeztek ki, 1919-ig pedig további 539 vakvezető kutyát. 1922-ben indultak meg civilek részére képzett vakvezetők tréningje. Ebben az időszakban kezdtek panaszok érkezni, hogy a kutyák minősége romlott. Végül a Szövetség megtagadta a veteránokkal való együttműködést. Majd csupán néhány évig szolgálta a civileket mielőtt végleg bezárt.

1923 a megvakult veteránokkal a Német Juhászkutya Szövetség foglalkozott, amely 1923-ban kiképző iskolát nyitott Potsdamban. Ez a csoport adta meg a formális kereteit annak a kiképzési módszernek, amelyet még ma is a legtöbb vakvezető kutyaiskolában használnak, azaz a jó kutyák kiválasztása, a gondos párosítás, az otthoni környezetben történő utánkövetés. Az 1930-as évekre körülbelül 4000 minősített vakvezető kutya volt Németországban.

1925 Az eredeti oldenbergi iskolát hivatalosan a Német Vakok Szövetsége vette át.

1927 George és Dorothy Eustis, akik szelektíven tenyésztettek német juhászkutyákat a svájci Fortunate Fields kennelekben, ellátogattak a potsdami iskolába. Dorothy Eustis lenyűgözve írt egy amerikai újságnak beszámolójában a látogatásról. Ezt 1927 novemberében tették közzé. Sok válaszlevél érkezett a cikk kapcsán az Egyesült Államokból. Volt köztük egy igen különleges is Morris Franktól, ami Dorothy Eustist és Jack Humphreyt, a Fortunate Fields kennelek vezető ténerét arra ösztönözte, hogy a potsdami kiképzőkkel együttműködve neveljenek egy kutyát Morrisnak.

1928 Morris Frank áprilisban érkezett Svájcba, és „Buddy-val” a vakvezető kutyával tréningezett. Morris és „Buddy” júniusban visszatértek New Yorkba. Szkeptikus újságírókkal találták szemben magukat, de megnyerték őket azzal, hogy sérülés nélkül átkeltek egy széles, forgalmas utcán, és ez az eset széles sajtóvisszhangot kapott.

1929 Mrs. Eustis megalapítja a Seeing Eye Iskolát a New Jersey állambeli Morristownban. Felismerve, hogy a fő probléma a megfelelő trénerek képzése, visszatért Svájcba. Ott alapított egy kiképzőiskolát a Fortunate Fields kennelek közelében, ahol elkezdte saját vakvezető kutyáit is kiképezni.

1931 Mrs. Eustis tíz kutyát képzett ki és szállított Olaszországba, tizenegyet Franciaországba és hármat Svájcba. Mrs. Eustis négy vakvezető kutya-oktatót is minősített abban az évben. Ketten a New York-i Seeing Eye Schoolba jártak, egy Olaszországba, egy pedig - Laikhoff kapitány - az Egyesült Királyságba. Ott Cheshire-ben létrehozott egy központot, ahol az első négy brit vakvezető kutyát kiképezte. A karanténszabályok megakadályozták, hogy kiképzett vakvezető kutyákat küldjenek Nagy-Britanniába, ezért megkezdődött a kiképzésre alkalmas egyéb fajták keresése. Jellemzően a labradorokat találták erre alkalmasnak.

1932 Mrs. Eustis kölcsönadta Georges Gabrielt (Svájcból), hogy vezesse a második csoport vakvezető kutya kiképzését Nagy-Britanniában.

1933 Mrs. Eustis ismét kölcsönadta Georges Gabrielt, hogy vezesse a harmadik csoport vakvezető kutya kiképzését Nagy-Britanniában.

1934 megalakult a Vakvezető Kutyák Egyesülete (GDBA).

1940 A Leamington Spa megnyílt az Egyesült Királyság első vakvezető kutyakiképző központjaként.

Amerika első vakvezető-kutyájának történetét itt olvashatjátok részletesen!