Kutyák a történelemben: Buddy, Amerika első vakvezető kutyája

A vakvezető kutyák megjelenése előtt a látássérültek és vakok számára nem sok jóval kecsegtetett az élet. A társadalom peremére száműzve, a legtöbben családjuk, s néhány jótevő segítségében bízhattak. Nem készítették fel őket arra, hogyan boldoguljanak a mindennapokban, hogyan lássák el magukat, miként közlekedjenek egyedül az utcán, és a munkalehetőségek is elenyészőek voltak.

A 20. század elején hasonló nehézségekkel küzdött a Tennesse államban élő Morris Frank (1908-1980) is, aki egy gyermekkori lovasbaleset miatt elvesztette látását egyik szemére. Az élet nem bánt vele kegyesen, 16 évesen egy boxmeccsen teljesen megvakult. Nem lévén más lehetőség, felbérelt egy fiút, hogy vezesse, ám ő eléggé unalmasnak találta a feladatot, ezért gyakran magára hagyta Franket. A vak férfinak a legváratlanabb helyzetekben kellett feltalálnia magát, ami komoly gondot okozott. Az akkori közlekedési morál, a lovaskocsikkal, automobilokkal és teherautókkal zsúfolt utakon segítség nélkül aligha tudott átmenni, nem beszélve a közbiztonságról. Az utcák veszélyesek voltak egy magányos vak ember számára.

​

​

A fordulópont

A kiutat egy újságcikk adta, mely 1927-ben, a Saturday Evening Post hasábjain jelent meg. A szerző, Dorothy Harrison Eustis, kutyatenyésztéssel foglalkozott Svájcban, ahol német juhászkutyákat képzett ki a rendőrség és a Vörös Kereszt számára. Felkérték, hogy írjon a témáról, ám az asszony úgy döntött, egy merőben új lehetőségről fog beszámolni. A németországi Pottsdam városában ugyanis akkoriban javában folyt egy új program, melynek keretében vakvezető kutyákat tanítottak be olyan veteránok számára, akik az első világháborúban elvesztették látásukat a mustárgáz miatt.

E lehetőség változtatta meg Morris Frank életét is. Miután édesapja elolvasta a cikket, az akkor 19 éves fiú levelet írt a szerzőnek, melyben a segítségét kérte ahhoz, hogy részt vehessen a programban:

„Tényleg igaz, amit Ön állít? Ha igen, én is szeretnék egy ilyen kutyát! És ezzel nem vagyok egyedül. Hozzám hasonlóan vakok ezrei küzdenek azzal, hogy az életük másoktól függ. Segítsen nekem, és én is segíteni fogok nekik. Tanítson engem, és én majd visszatérek a kutyámmal, és megmutatom az itteni embereknek, hogy a vakok is képesek egyedül elboldogulni az életben. Ebben az országban is létesíthetünk egy oktatási központot, hogy mindenkinek megadhassuk az esélyt egy új életre, aki csak szeretné.” – írta.

A képzés

Az asszony igent mondott a kérésre, és meghívta Svájcba a fiatal férfit. Mivel a vakvezető kutyák kiképzése mindkettejüknek új terep volt, együtt indultak neki a kihívásnak. Két saját tenyésztésű kutyát vitt a kutyaiskolába, ahol felmérték képességeiket. Mindkét szuka intelligensnek és tanulékonynak bizonyult, ám egyikük sokkal nagyobb érdeklődést és figyelmet mutatott a feladatok iránt, így őt választották Frank leendő vakvezetőjének. Új feladatokhoz új név dukált, így az eredetileg Kiss névre hallgató eb a barátságosabb Buddy (Pajti) nevet kapta. Buddy, a fiatal németjuhász kutya és a vak férfi együtt vágtak bele a képzésbe, melyet sikeresen el is végeztek: néhány hét múlva biztonságban tették meg első sétáikat a svájci falu utcáin.

A hazatérés

1928-ban Frank és négylábú társa hajóra szálltak és visszatértek Amerikába. Ha a hosszú utazás után Buddy meg is lepődött elsőre a New York-i kikötő nyüzsgése láttán, nem adta jelét. Magabiztosan vezette gazdáját a tömegben, ahol riporterek sora várt rájuk. Az egyik újságíró merész vállalkozásra kérte a párost: keljenek át a forgalmas Nyugati utcán, ahol taxik és teherautók között kellett elnavigálniuk. Némi aggodalommal vágtak neki a forgalmas útnak, hiszen a tréning során ekkora akadállyal sosem találták szemben magukat. Újfent bizonyságot nyert, milyen óriási segítséget jelenthet egy vakvezető kutya a gazdájának. Buddy gond nélkül átvezette a vak férfit a túloldalra.  

„Buddy tett egy lépést a fülsiketítő zajban, megtorpant, hátrált, majd újra elindult. Minden irányérzékemet elvesztettem, és teljes mértékben a kutyám segítségére támaszkodtam. Sohasem fogom elfelejteni azt a három percet. 10 tonnás teherkocsik zakatoltak el mellettünk, a taxisok szinte a fülembe dudáltak, a sofőrök kiabáltak ránk. Mikor végre átértünk a másik oldalra, csak akkor jöttem rá, milyen fantasztikus munkát végzett Buddy. Lehajoltam hozzá, és egy hatalmas ölelés kíséretében azt mondtam neki, hogy milyen csodálatos, nagyszerű kutya ő.” – idézte fel az eseményeket a büszke gazdi.

A küldetés

Frank ezután telegramot küldött mentorának Svájcba. Egyetlen szó állt az üzenetben: „SIKER.” És ezzel olyan hullámot indítottak el Amerikában, mely látássérült emberek ezreinek életébe hozott változást. Célul tűze ki, hogy országszerte elfogadják Buddyt, és vele együtt a leendő vakvezető kutyákat; tekintsenek úgy rájuk, mint egy élő, lélegző mankóra, mely társa és támasza is gazdájának.

Az elkövetkező években sorra képezték ki a vakvezető kutyákat, létszámuk 1936-ra elérte a 250-et az Egyesült Államokban. Frank és Buddy együtt folytatták a kampányt, hogy minél több emberhez eljuttathassák az üzenetet, és megmutathassák, kik is ők valójában. Az évek során több mint 80 ezer kilométert tettek meg vonaton, metrón, buszon, hajón és természetesen gyalog. Mindenhol nagy lelkesedéssel fogadták a hatlábú párost.

Az utazások és a folyamatos munka hatása idővel egyre jobban megmutatkozott Buddyn. Egészségi állapota gyengülni látszott, ám egy hatalmas kihívást még teljesítenie kellett gazdája oldalán. 1938. május 16-án felszálltak a Chicago-ból Newark-ba tartó repülőgépre, miután egy újonnan megalkotott jogszabály lehetővé tette, hogy a United Air Lines járatain a vakvezető kutyák gazdájukkal együtt utazhassanak az utastérben.

Az iskola

1929 januárjában Morris és Eustis megalapították az Egyesült Államok első vakvezető kutya iskoláját. A The Seeing Eye (Látó Szem) kezdetben a férfi szülővárosában, Nashville-ben működött, ám 1931-ben áttelepültek New Jersey-be, ahol az időjárási körülmények kedvezőbbnek bizonyultak a tréninghez.

Morris tovább folytatta küldetését: 1929 és 1956 között bejárta az egész országot, mesélt az iskoláról, a kiképzésről és nem győzte hangsúlyozni, hogy a segítőkutyával közlekedő látássérülteket és vakokat ugyanazok a jogok illetik meg, mint embertársaikat. Erőfeszítéseinek hála 1956-ra mindegyik állam törvénybe foglalta, hogy a vakok és vakvezető kutyáik beléphetnek a nyilvános helyekre.

Buddy II, a trónörökös

Amerika első vakvezető kutyája egy héttel a repülőút után, 1938. május 23-án örök álomra szenderült. Szerepét egy másik németjuhász kutya vette át, aki elődje emlékére a Buddy II nevet kapta. 10 éven át segítette Franket hűségesen, aki addigra az amerikai az iskola egyik vezető pozícióját töltötte be, részt vett a tréningekben és előadásokat tartott világszerte a vakvezető kutyák szerepéről. Mindvégig gazdája mellett volt, bármerre is járt. Több tízezer kilométert utaztak együtt hazájukban és külföldön is. Olyannyira szerették Buddy II-t, hogy 1948 októberében bekövetkezett haláláról a napilapok és a híradások is megemlékeztek. Teste elődje mellett nyugszik a mai napig fennálló kutyaiskola egy csendes területén.

2005. április 29-én emlékművet állítottak az úttörő párosnak. A szobor a The Way to Indepence ("A függetlenséghez vezető út") címet viseli, a New Jersey állambeli Morristown-ban tekinthető meg.