Gyerek versus kutya? – Tényleg ezt kell erősíteni?

Panyi Zita okleveles kutyatrénerrel készült múltkori interjúnk folyományaként, melyben a tragikus kimenetellel járó „szurikáta-ügyről” kérdeztük véleményét, több olvasói visszajelzés érkezett szerkesztőségünkbe gyerekek és állatok, konkrétan gyerekek és kutyák közötti konfliktushelyzetek kapcsán. Erre reflektálva úgy döntöttünk, tovább vizsgáljuk a szülő-iskola-pedagógus triászt az állatvédelem, állatszeretet vetületében.

- Túl vagyunk annak taglalásán, kinek van nagyobb hatása a gyerek állat-szeretetének és állatismeretének fejlesztésében, a szülőnek vagy a tanárnak, most mégis vissza kell kanyarodni hozzájuk. Mi történik akkor, ha eltérő véleményen van szülő és tanár az állatokat érintően? Ne adj’ isten egyikük kifejezett ellenszenvvel viseltetik az állatok iránt. Megalapozhatja ez a gyerek ambivalens, instabil viszonyulását állati társainkhoz?

- Egyértelműen. Mielőtt kitérnék a példákra, hadd említsem meg, nagyon jónak tartom a megfogalmazást: „szülő-iskola-pedagógus triász”. Mert sokszor egy-egy tanárt, annak hatását, annak személyét azonosítják a szülők az iskolával. Holott nagyon is nem jelent egyet e kettő! Hiába ír ki például egy iskola számtalan vonzó információt a honlapjára, ha a benne dolgozó pedagógusok (akár csak néhányuk is) a kiírt elveknek épp az ellenkezőjét képviselik és azokkal homlokegyenest ellenkező viselkedést mutatnak a hétköznapok során.

- Milyen példákat említenél?

- Egy pozitív és egy negatív példát hoznék a gyerek-kutya viszony alakulásának illusztrálására. Képzeljünk el egy nagy lakótelepet. Szívében egy iskolával, aminek karbantartott, nemrég felújított sportpályáin kívül rendszeresen tartanak tornaórai foglalkozást, csoportos futást. Utóbbit a járókelők között, a kutyáikat sétáltatók között. Az iskola körül futó gyerekeknek nincsen külön erre a célra, az ő biztonságukat garantálni hivatottan kijelölt és elkülönített terület. Befutnak a járókeretes idős emberek közé, van, hogy beleakadnak a kutyák flexi pórázaiba, megrántva ezzel az állatokat; akár egy frissen műtött kutyust is. Nem látja végig a pedagógus az útvonalukat, ellenőrizendő a gyerekek épségét, viselkedését. Így persze kihasználják a nem látott részeket egy kis szusszanásra, kezüket nyújtogatják az állatok felé, nem egyszer a közvetlen közelükben, szinte hozzájuk érve futnak el. A pedagógus valószínűleg bele sem gondol, mekkora veszélynek teszi ki ezzel a rábízott gyerekeket - is. Mert mi történik, ha a pórázával megrántott kutya megijed és ösztönösen odakap a felszerelésébe gabalyodott gyerek lábához, kezéhez? A többi verziót inkább el se képzeljük… Miért nincs megtanítva a kisgyereknek, hogy óvatosan viselkedjen idegen állatok közelében, netán kerülje ki őket? Vagy lehetséges, hogy tudja ezt, csak egyszerűen nem érdekli? Mi történik, ha kérdés nélkül nyúlnak egy állathoz, akinek épp fájdalma van és miután egy számára vadidegen lény belép a személyes terébe, ijedelmet és/vagy fájdalmat okozva neki a tapogatással, válaszreakcióként megtámadja a gyereket? Akkor a kutyás a hibás, aki (pórázon) sétáltat a saját lakókörnyezetében? Vagy a kutya a hibás, mert épp „harcikutya”? És ismét fellángolhat a szokásos lincs-hangulat keltés, az „altassukel”? Egyebekben ha kistestű a kutya és „úgysembántkomolyan”, akkor teljesen természetes neki kellemetlenséget okozni?

Másik jelenet. Az iskola közelében a játszóterek szomszédságában van műfüves és aszfaltozott sportpálya. Mindkettő belterületen, közterületen, bárki használhatja. Az iskolai szünidőt megelőző héten épp kutyás foglalkozás zajlik az aszfaltozott pályán. Érkezik egy osztálynyi gyerek, bemennek a műfüves területre. Szuper, mindenki kiválasztott egy részt, megy a játék. Egy idő után átmegy pár gyerek (nem tanár!), szeretnék birtokba venni az aszfaltozott rész felét is. Válaszul elhangzik pár kérdés. Mi történik, ha futás közben ráléptek egy kutyára vagy véletlenül megdobjátok? Mi történik, ha a kutya ellopja és tönkreteszi a labdáitokat? Mi történik, ha megijesztitek a kutyákat és erre agresszívan reagálnak? Mi történik, ha egy kutya játszani akar veletek, odaszalad, összekoszol titeket vagy a játék hevében megkarmol esetleg feldönt? Kié a felelősség?

Ugye belátható, más a helyzet, ha szülőként saját gyerekemmel megyek saját elhatározásomból a szabadidőnkben egy kutyás területre (ahol optimális esetben ismerem a helybeli kutyákat) és más, ha szülői tudtomon kívül a pedagógus viszi iskolaidőben tanórai kereteken belül a rábízott gyerekemet iskolán kívüli területre, ráadásul egy ilyen részre? Labdázni… Bele sem gondolva talán, mihez kezd mondjuk egy labda-fixációs kutya hevességével. Tudja vajon, miért, minek a hatására és milyen kutyák viselkedése fordul át egy hevesebb játékból durvább változatba? Vajon harminc kisgyereknek hány szülője egyezne ebbe ilyen formán bele? Hogy az az iskola, aki büszke öko-szemléletére, ahol meghívott kutyás szakemberek szervezett foglalkozás keretében hívják fel vélhetően a gyerekek figyelmét az idegen kutyák helyes megközelítésére, tanítják őket az állatok szeretetére, nos, annak az iskolának néhány pedagógusa úgy dönt, hogy felsoroltakat figyelmen kívül hagyja. Vagy épp ellenkezőleg: mindezek tudatában dönt úgy, ahogyan. Továbbgondolva… ha bele is egyeznének a szülők, ám baleset történne, kié lenne a felelősség? Ha egy kisgyerek tartós károsodást szenved, kárpótolná őt és szüleit bármi pénz? Ha „csak” mentálisan sokkolódna egy csúnya jelenettől, ami elkerülhető lett volna, melyik pedagógus állna szívesen a szülők elé magyarázkodni és mosni a kezeit? Ki fizetné az állatorvosi számlát, ha egy kutya sérül? Ki viselné a jogi és anyagi következményeket, ha a gyerekek munkakutyában tesznek kárt? Nem kell nagy dologra gondolni, szándékosságra végképp, elég egy véletlen mancsra lépés, ami csonttöréssel, szalagszakadással járhat. Egy munkakutya kiesése a munkából ugyanis anyagi vonzattal is jár. Az iskola? A pedagógus ajánlaná fel saját fizetését a károk rendezésére? Mi történik, ha sportoló vagy zenei pályára készülő gyerek sérül mondjuk a kezén, a lábán? És ezek csupán élből felmerülő, első-körös kérdések. Néhány ember számára eltúlzottnak tűnhetnek – ameddig nem csöppennek bele maguk egy ilyen szerencsétlen helyzetbe és személyes érintettséget nem szereznek. Ameddig az iskolán kívül szervezett programokhoz, legyen az akár egy szimpla játszótér-látogatás a közelben, a szülőt előre értesíteni kell és az engedélyét kérni sok helyütt, addig talán nem szorul magyarázatra, miért (lenne) elsődleges az előrelátás és az átgondoltság.

Ám itt még nincs vége a történéseknek… Kiszaladnak a gyerekek. Durcásak. Kisvártatva kintről elkezdik rugdosni az aszfaltos terület rácsos kerítésének a labdáikat. Egy, kettő, három, négy, öt, hat… Szólnak nekik az aszfaltos részről a felnőttek, hogy ezt nem kellene. Milyen dolog szándékosan ijesztgetni az állatokat? És erre, csupán ekkor és csupán erre (!) kerül elő valahonnét a tanár. Aki hol volt eddig? Mit csinált? Maga helyett előre küldte a gyerekeket megtárgyalni a bejövetelt? Ezzel kiváló példát mutat mind asszertív helyzetmegoldásból, mind logikából, mind felelősségből… Miért hagyta ezt a fajta viselkedést kialakulni, pláne elharapózni? Ez mintha némiképp ellenkezne az év eleji tanmenetben megfogalmazott direkt és indirekt nevelési célokkal… Közli, hogy kutya ide nem mehetne be, fog telefonálni az önkormányzatnak és a kutyáknak lassan több joguk van, mint a gyerekeknek. Aztán balra el, mint a színházban.

Ez utolsó mondatrésze, egyáltalán, ennek a tanárnak a viselkedése elgondolkodtató. Több szempontból. Ezt látták tőle a gyerekek. Elleshették, miként lehetséges sajátos tehetséggel egy köznapi szituációt harcként értelmezni. Indirekt úton hatva nevelői magatartás-mintájával elültethette néhány kisgyerek fejében a gondolatot: a kutyákkal harcolni szokás, a kutyások elveszik a gyerekek területét... Ez a valóságban nem létező jelenség. Abszolút egészségtelen vonal egészségtelen gondolatok mentén. Eleve, a gyerekeknek ott a játszótér, a kutyáknak a futtató, ezeken kívül vannak közösen használatos közterületek. Több kisgyereket látni a futtatókban kutyák számára készített játékokra felmászva, mint ahány kutyát emberi játszótéren.  És hát igen… vessük már fel azt a kérdést is: vajon miért nem megy játszó gyerekek közé két-három kutyás, összeszedve szó szerint falkányi állatot egy olyan területre, ami eleve foglalt? Non plus ultra ott van mellette egy másik rész üresen… Talán mert tudják, kutyájuk testi épsége mellett és pont annak kapcsán a többi ember testi épségére sem árt figyelni? Talán mert nem szeretnének szándékosan zavarni? Talán mert nem gondolják, hogy egyedül övék a világ? Mekkora felháborodást keltene, ha a gyerekek foglalkozása alatt termük vagy pályájuk ablakára, rácsára kezdenének labdát rugdosni és kutyáikat odaugráltatni a gazdik, ugye?! Akkor fordítva, pont egy pedagógus miért gondolja, hogy ez megengedhető? Miért nem avatkozott közbe? Miért kell tájékozatlanul, át nem gondolva a tényeket szítani a gyerekek és a kutyák, tágabban értelmezve a kutyások és nem kutyások közti eleve meglévő, vélt vagy valós nézetkülönbségeken, gesztusokon alapuló feszültséget? Pontosan ezért emeltem ki a beszélgetés elején: nagyon jónak tartom az egyes tanári mintát és viselkedést elkülöníteni a teljes intézménytől.

A másik fontos tényező: abszolút érthető az, ameddig egyes kutyások maguk után hagyják az állat ürülékét, nem képesek azt egy zacskóba beletenni és kidobni az e célra kihelyezett ürülékgyűjtőkbe, addig lesznek, akik az általánosítást választva velük azonosítják az összes többi kutyást is. Egy igényes gazdi igényes környezetére is, ahogyan saját otthonára. És masszívan elkülönül a felelőtlenül, higiéniát mellőzve élő állatot társul választó emberektől.

Egy szülő pedig teljes joggal várhatja el, hogy gyereke se taposson kutyaürülékekbe, a rá vigyázó személy ne vezesse gyerekét kényes, veszélyes helyzetekbe, a kutyák ne tartózkodjanak játszótéri területeken, a póráz nélküli neveletlen és behívhatatlan kutyák ne törjenek be személyes terükbe, ugyanakkor értelmetlen kutya-ellenességet csiholni vagy azt erőltetni közhasználatú közterületek kapcsán azzal a felkiáltással: „A gyerekem ott tapogat a kis kezével, ahol a kutyák összehordanak minden koszt meg odapisilnek.” Elég egyszerűnek tűnik: figyelek a kutyámra, figyelek a gyerekemre. Ha nem akarom, hogy tapogassa a földet, teljesen mindegy, játszótéren, futtatóban, a saját otthonomban vagy közterületen tesz ilyet, akkor más elfoglaltságot adok neki, irányítom a figyelmét.

Ha egy gyerek átveszi tanárától vagy szülőjétől a kutyáktól való félelmet, a kutya-ellenességet, abból jó nem származik. Vagy egy életen át rettegni fog a mintául vett személyhez hasonlóan vagy egy idő után saját magának (is) bizonyítandó, ő nem fél a kutyáktól, belemegy olyan helyzetekbe, amikbe nagyon nem kellene. Ilyenkor szinte determinált a szerencsétlen végkimenet. Egy kutya megérzi a tőle való rettegést, az előle való menekülni vágyást, ez pedig esetenként elég ahhoz, hogy stimulálódjék zsákmányszerző ösztöne, s másképp viselkedjen, mint egy a közelében félelmet nem érző emberrel. Ha erős félelmet élünk át, szervezetünkben megnő az adrenalin-szint, felpörög a kortizol-kiválasztás, a fokozott izzadással pedig fokozott mennyiségű speciális szaganyag révén tesszük egyértelművé a kutya számára: rettegünk tőle.

Visszakanyarodva, a tanár valószínűleg nem véletlenül említette az önkormányzatot… A leírt szituációk sajnos nem számítanak egyszeri esetnek. Hozzájuk adva azt a bosszúságot, amit a hátrahagyott kutyagumikba való lépés jelent, radikális megoldás született pár hónappal korábban: lakattal lett lezárva a lakótelep közhasználatra szánt sportpályája. A kerületi önkormányzattal történő egyórás telefonbeszélgetés során („csupán” ügyintézőig jutottunk) kiderült: az iskolától vagy a közelben működő sportegyesülettől lehet(ne) elkérni a lezárt pálya kulcsát, ha valaki ott szeretné rúgni a bőrt. Elhangzott az a szürreális felvetés is, íródjék névvel ellátott kérelem, ki, mikor és milyen céllal szeretné igénybe venni a pályákat, erre majd kinyitják azokat. Érdekes felvetés ez, kiváltképp a nemrég hatályba lépett uniós adatvédelmi rendelet kapcsán… Meg aztán az sem túl életszerű, hogy bárki családtagjai, barátai nevét tételesen felsorolva írogasson idősávokra lebontott kérelmeket, ha hétvégén random jelleggel pont oda szeretne velük lemenni egy kicsit mozogni. Az mindenesetre kiderült: a hátrahagyott kutyagumik elegendő okot szolgáltattak e lépésre. „A kutyások tönkreteszik a területet.” Halkan megjegyzendő: a terület tönkretétele az elszaporodó ocsmány falfirkák által is megvalósul, nem beszélve a sötétedés után a két pálya közti padokon elszívott majd messzire pöccintett ilyen-olyan cigarettákról és egyéb járulékos elemekről, otthagyott chips-zacskók, sörös-dobozok, miegymás… Ezek sem fokozzák az ott lakók komfortérzetét, biztonságérzetét. Az sem túl valószínű, hogy a kutyák hagynak maguk után elhasznált óvszert az aszfaltozott pályán… Némely közteresnek persze biztosan nagyobb kihívás ádáz kutyásokra vadászni, semmint lefülelni a huncut kétlábú szemetelőket, füvezőket falfirkálókat és óvszerhajigálókat… No de! Lényeg, hogy pár hét lezárás után a pályák ismét nyitottak. Azóta elkezdődött a vakáció is, nem repülnek labdák a járókelők közé és udvarias (sikertelen megszólítás után kevésbé udvarias ám annál hosszasabb) „Elnézést, elnézést!” – rikoltozás sem harsan rácsrázás közepette a gyerekek szájából sóvárgásuk jeléül nemrég visszakapott ám rejtélyes körülmények között ismét csak kirúgott labdáik kapcsán. Mindössze egy árva tábla árulkodik a forrongó érzelmekről az iskola oldalbejárati kerítésén, amely egy áthúzott kutyát ábrázol. Ki tudja? Hátha idővel a környéken lakók hasonló táblácskával díszítik majd a fák törzseit, melyen piros vonallal áthúzott osztálynyi kis futó embercsoport lesz feltüntetve…

A gyerekek és a kutyák alapvetően kíváncsisággal szeretettel fordulnak egymás felé - ennek a megőrzése az egyik legszebb feladat szülő és tanár részéről egyaránt...

- A beszélgetés elején említettél pozitív példát is.

- Igen. Szerencsére vannak parkok, ligetek, futópályák, zöldövezeti lakótelepek is Budapesten óvodák, bölcsődék és általános iskolák, sőt, gimnáziumok közelében is szép számmal, ahol a legnagyobb egyetértésben élvezik a környezet nyújtotta örömöket és sportolási lehetőségeket tanulók, tanárok, járókelők, kutyák. Ott futópályán futnak a diákok, nem a járdán vagy a fűben bóklászó kutyák között, kikerülik egymást a sportolók és kutyások és értelmesen használják ki a rendelkezésükre álló tágas teret. Senki nem akar éppen ott gyülekezni, ahol egy csoport már szemmel láthatóan tevékenységbe fogott. Legyen az focipálya, kosárlabdapálya, gördeszkások gyakorlópályája, füves domb vagy a fővárosi dísztavak egynémelyike. Érdekes jelenség, mintha panellakásos lakótelepeken fordulnának elő legnagyobb számban a kutyások-nem kutyások közötti konfliktusok. Meggyőződésem, senki nem úgy kel fel reggelente, hogy jaj de jó kis nap, nézzük, kibe lehetne belekötni… Aztán az ember kilép az utcára. Fásult, agresszív, öntelt alakok tömkelege. Akik véletlenül sem mozdulnak félre, hogy elférjen egy másik ember a metró liftbejáratánál vagy dehogy engedik be a sávjukba az indexelőt. Centire megegyezve ugyanazt a nyomvonalat választják, mint a szembejövő, lássuk csak, ki megy arrébb a végén… Ez pedig előbb-utóbb a legtürelmesebb emberen is lenyomatát hagyja. Nem mindig könnyű emlékezni az élni és élni hagyni elvre.

Zárásképp megkerestünk egy több évtizede működő, főleg polgári és közigazgatási joggal, valamint állatvédelmi joggal foglalkozó ügyvédet, akitől megtudtuk: a 41/2010 II. 26. kormányrendelet, mely a kedvtelésből tartott állatok tartásáról is szól, 17.§ 1. bekezdése kimondja, hogy belterület közterületén, kivéve az ebek futtatására kijelölt területet, ebet csak pórázon lehet vezetni. Közterületen ebet csak olyan személy vezethet, aki az eb irányítására, tartására és fékentartására képes.

Ennek értelmében pedig akár a hagyományos pórázzal, akár a rövid felvezetői pórázzal, akár a hosszúvezetővel ellátott kutya ugyanolyan jogosan tartózkodik a közhasználati célt betöltő, közterületen lévő sportpályán, mint egy ember.

A gyerekek számára pedig, amennyiben tanítási időben iskolai területen kívül, csoportos sporttevékenység végzésének céljával tartózkodnak, külön erre a célra kijelölt és biztonságosan elkerített részt kellene biztosítani.