Gyereknevelés és állatvédelem - hol tartunk?

Egy átlagos osztálykirándulásnak indult az ötödikes gyerekek látogatása a Kecskeméti Vadaskertbe - a kirándulás azonban tragédiába torkollott. Mint az tudott, a Vadaskert vemhes szurikátáját, Zarát egy ötödikes fiú bottal piszkálta, mire a kis állat megharapta őt. A gyerek erre (ijedtében vagy védekezésképp) úgy reagált, hogy földhöz csapta Zarát. A kis négylábú az ütés hatására életét vesztette: megrepedt az aortája. A fiú annak ellenére nyúlt be az állathoz, hogy több figyelmeztető tábla is jelezte: a vemhes állat megvédi magát, harapós. A gyerekekkel lévő tanárok és szülők is figyelmeztették a tanulókat. A baj mégis megtörtént.

Bárkit lehet hibáztatni. A gyereket, a szülőket, a tanárokat, az állatkertet, tán még a csillagok állását is. A probléma azonban jóval mélyebben gyökeredzik, erről tanúskodik a kommentháború is. A megoldás nem az, hogy leírjuk véleményünk „keményen”, senkit nem kímélve, “fennkölt” szavakkal egy-egy poszt alá, megalázva a gyereket, a szülőket, akár maradandó lelki sérüléseket okozva. (Félreértés ne essék: elfogadhatatlannak tartjuk a gyerek viselkedését és tettét, ám a megoldást valamiért mégsem a fenyegetőzésben látjuk...)

A történtek (és minden hasonló, amiről hallunk, gondoljunk csak a deteki esetre) óriási felkiáltójelként jelzik: nagy baj van, változtatni kell!

Gyerekekről, kutyákról, nevelési módszerekről (legyen szó akár a gyerkőc, akár a négylábú neveléséről) beszélgettünk Panyi Zita okleveles kutyatrénerrel, aki anno pedagógusként kezdte pályáját, és aki nem csupán munkája során, de a hétköznapokban is sok jó tapasztalatot és negatív élményeket is gyűjtött már a kérdéskört illetően.

-Mit tapasztaltál, hogy látod, általánosságban milyen a viszonya a gyerekeknek a kutyákhoz és összességében az állatokhoz?

- A gyerekek szeretik az állatokat és kíváncsiak rájuk. Lenyűgözi őket azok sokszínűsége: hangjuk, mozgásuk, bundájuk, bőrük vagy tollazatuk érintése, a szokásaik. Ha egy osztályban házi dolgozatot kell írni, egész biztosan kiváló munkák születnek állati társaikról. Ez az a téma, amibe a legtöbb kisiskolás lelkesen veti bele magát. És minden osztályban találunk gyerekeket, akik legszívesebben együtt járnának az órákra a hörcsögjükkel a pici hordozóban, akik lábuk mellé ültetnék kutyusukat vagy cicájukat dolgozatíráskor vagy akik az udvari szünetekben büszkén mutogatnák kaméleonjukat a többieknek. Ha a gyerekben negatív asszociációk társulnak az állatokhoz, az a legtöbb esetben rossz tapasztalatokra vezethető vissza. Ilyen lehet például, hogy megijedt egy hangosan ugató, felé szaladó ( akár játszó) kutyától – ne felejtsük: a gyerekek testmagasságához viszonyítva, az ő szemmagasságukból szemlélve a világot egy közepes testű kutya is hatalmasnak tűnhet. Vagy megkarmolta őt egy macska játék közben. Hallottam már olyat is, hogy osztálykiránduláson egy kislány megijedt a Balatonnál gyülekező hattyúktól, mikor azok széttárták szárnyukat felszálláshoz készülődve. Ott egyszerre érvényesült az állat testének mérete, szárnycsapásainak hangja, a mozgásba lendülő állat gyorsasága, ami egy keskeny mólóról nézve a közvetlen közelükben azt a félelmet váltotta ki a kislányból, hogy belesodorják őt a vízbe. Ráadásul nem tudott úszni sem. Mindig érdemes odafigyelni arra, ha a kisgyerek arról beszél, fél az állatoktól. Ilyenkor fel kell tárni a félelem okait és ha a család kedvet érez hozzá, napjainkban egyre elterjedtebb „kalandozás” az állatok világában, hogy akár pszichológus, akár kutyatréner segítségével játékosan, kontrollált körülmények között pozitív asszociációkkal helyettesíteni a régi rögzüléseket. Így előzhető meg például egy kutyáktól rettegő felnőtt, aki majdan a saját gyerekét is rettegésre neveli elindítva ezzel egy ördögi kört. Vagy egy állatgyűlölő ember felnövekvése. Természetesen nem kell mindenkinek rajongania az állatokért. Bőven elég (lenne) ha tiszteletben tartjuk a másik faj egyedeinek élőhelyét, személyes terét. Nem törünk oda be és nem kínozzuk őket.

-Mi a helyzet a szülőkkel? Azt hiszem, itt is több tábort lehet megkülönböztetni az állatokhoz való hozzáállás tekintetében... ugyanakkor ott vannak a pedagógusok is, akinek szintén nagy felelőssége van a gyerekek fejlődésében. Hogy látod a szülő-iskola-pedagógus viszonyokat az állatvédelem tekintetében?

- Finoman fogalmazva… Itt álljunk meg egy pillanatra. Gondoljuk végig, milyen helyre járnak naponta a gyerekeink. Nevelődni, az élethez szükséges ismereteket elsajátítani. Ez ugye a standard meghatározása az iskola céljainak. Sarkítva ezek indokolják – a felnövekvő ember egy bizonyos életkoráig – az intézményes keretek közötti oktatási rendszer létét. Működtetését. Működését. Fenntartását. A benne zajló tevékenységek művelését.

Vegyünk egy megtörtént esetet. Esős délután. A neves, budai általános iskola szülői értekezletére lassan megérkeznek a szülők. Elfoglalják helyüket. Szépen sorra vett témák, beszélgetések. A hangulat az eseménynek megfelelő egészen addig, míg elő nem kerül a pár napja történt „eset”. Hogy mi az? Egy tízéves kisgyerek úgy döntött, az udvaron a vizes földben keres pár szerencsétlen gilisztát, hogy puszta kezével, elevenen tépje őket darabokra – mindezt az osztálytársak előzetes beavatása után, felcsigázott érdeklődésük közepette. Később nevetve, büszkén mesélte a részleteket. Aznap kettes jegyet kapott magaviseletre. Nagyot beszélgettek a gyerekek és a tanító néni arról, hogy az állatoknak, hozzánk hasonlóan vannak érzéseik, ők is képesek szenvedni, örülni. Telefonon tájékoztatva lett az anyuka, aki elszörnyedt a hír hallatán. Maximálisan értette a kettest, azt mondta, ő egyest adott volna. A tanító nénivel megbeszélték, milyen pillérek mentén kezdenek – ő otthon, a tanító az iskolában – beszélgetni a kisgyerekkel, finoman terelgetni őt. Kifejezetten együttműködő, humánus értékrenddel bíró anyukáról van szó. Hetente hívja telefonon a tanító nénit, érdemi kommunikációra törekedve gyereke nevelése kapcsán. A tanító néni pedig ezek után értetlenül áll és nézi azokat a szülőket, akik az osztálytermet megtöltve hangosan hahotáznak az állatkínzásról, a kisgyerek személyiségfejlődéséről elővezetett gondolatai kapcsán. „De ez csak egy giliszta.” „Azért túlzásba esni nem kell.” „Jó, hogy nem nevezi állatkínzónak!” „Maga még sose lépett hangyára?” Ilyen mondatok hangoznak el. Az igazgató pedig, látván, hogy a szülők nem veszik komolyan az ügyet, megkönnyebbülve megfejeli mindezt egy „Na, hát örülünk neki, hogy X. néni ilyen állatbarát, de inkább térjünk rá az osztálykirándulásra!” mondattal. Azért kedves mosollyal szóba hozza még pár nap múlva, náluk nem szokás ennyire komolyan venni a kisgyerekek csínyeit. Kicsit lazábban, kedvesen szokás hozzáállni ezekhez a dolgokhoz… Elég lett volna egy személyes beszélgetés, nem pedig osztályszinten nyilvánossá tenni a dolgot… (Mintha a gyerek nem nyilvános közönséget szervezett volna magának a giliszta széttépéséhez.) Ezt mondja az az irigylésre csöppet sem méltó, kiégett, önmagával is meghasonlott ember bábként, aki feljebbvalói meg a széljárás miatt félti saját állását még a nyugdíjig, aki a valóság munkaerő-piaci kereslet-kínálati viszonyai között két hétig nem tudna megélni, aki nem áll alkalmazottai mellé. Aki retteg a szülőktől, retteg az iskola falain túl zajló élettől, talán egy szimpla nézetkülönbségtől is.

Kimondott tény: a pedagógus kezében semmilyen eszköz nem maradt a nevelésre, a határok kijelölésére és betartatására. Nem is ezt várja tőlük a rendszer. Nincsen ázsiója ennek a szakmának. Nincsen megfizetve az az idő, amit a tanárok az iskolában töltenek. És itt még csak időről beszélünk, nem szaktudásról, lelkiismeretességről (mert olyan is akad nagy ritkán), szakmai tapasztalatról, fizikai és mentális igénybevettségről. Íratlan elvárás a tanárral szemben: ne akarjon nevelni (!), ne készítsen fel a tényleges életre – helyette adminisztráljon, elavult struktúrájú naplók rubrikáit töltögesse az év több száz napján ugyanazokkal a szavakkal, a jelenben hasznavehetetlen lexikális ismeretekkel tömje a gyerekek fejét. Magyarán: ha törik, ha szakad, vigye végig a tanmenetben előirányzott tananyagot és látszat-nevelési programot. Gyerekkel, szülővel, kollégával addig és úgy érintkezzen, ameddig az szinkronba hozható fentiekkel és a felszínes kapcsolatápolással. Ebbe pedig nem tartozik bele a tényleges önismeret, (tananyagként sem…) önmenedzsment, konfrontációk jóindulatú és nyílt oldása, bizalmi alapú hierarcikus rendszer kiépítése szervezeten belül, konszenzus-kereső technikák a hétköznapokban, az empátia és alkalmazkodóképesség fejlesztése a gyakorlatban, a közösségi média egészséges használata, a keresőportálok tartalmainak értő szűrése, az autodidakta tanulás és tehetségfejlesztés, tudatos táplálkozás, egészséges testkép-kialakítása és megőrzése, vitakészség megalapozása, később tárgyalástechnikák, mikro-vállalkozások felépülése és működtetése, időgazdálkodás, protokoll, a virtuális világ és a valós világ összehangolása, metakommunikáció, állat- és természetvédelem, relaxációs technikák, hosszan lehetne folytatni a sort. És senki ne mondja, hogy ezek nem hasznosabbak egy alakulófélben lévő gyereknek, mint évszámok, tételek, ezerévekkel korábbi események meg helyszínek bebiflázása kiegészítve a növény- és állat-meghatározás latin neveivel, periódusos rendszerrel, a barokk zeneszerzés mesterének kontrapunktikus szólamvezetésével… Mindent meg lehet tanítani és magyarázni egy kisgyereknek a saját nyelvén, figyelembe véve életkori sajátosságait. Akkor talán anyu és apu vállalkozására nem időrabló szörnyetegként tekintene, hanem megértené miért jó és fontos ez a szüleinek. Magába szívná, hogy a munka az érték, hogy abban lehet jó és sikeres, amit szenvedéllyel képes végezni. Hogy nem csupán pénzért dolgozunk… Egészséges testképpel nem lennének anorexiások a tizenévesek, nem akarnának dupla annyinak kinézni a közösségi felületeken. Tudná, hogy szerkesztőprogrammal átalakított az a kép, ami a plakátról rámosolyog és nem celebnek lenni a legfőbb kunszt meg kitartottnak életünk végéig… Zárójeles gondolat: önbizalom, alkalmazkodóképesség, tudásvágy, időgazdálkodás, marketing, kommunikációs kultúra, türelem és önfegyelem szükséges ahhoz is, hogy valaki letérjen egy kényszerpályáról és mondjuk ne maradjon élete végéig olyan szakterületen, ami szemmel láthatóan értelmetlen és neki magának sem szerez örömet… Ha egy szülő ezt meg tudja lépni, ennél hitelesebb példa nincs a gyereke számára arról, nem kell élete végéig „kenyérretejreéppelég”–szemléletű rendszerben gondolkodnia, szűkölködnie.

Egyre több magániskola, magánóvoda és -bölcsőde jelenik meg. Gyerekeinket különórákra járatjuk: művészetek, sport, idegen nyelvek. Ez jó, mert a kicsik sikereket érhetnek el, jól érzik magukat, abba fektetnek energiát, ami számukra fontos. De vegyük észre: ezek egyike sem a hagyományos, állami fenntartású oktatási intézmények elvei szerint működik – talán ezért is vonzóak, hasznosak és eredményesek.  Persze azt sem árt észrevenni: úgy jó mindez, ha nem presztízsből jár oda a gyerek. „A haver gyereke képes rá, akkor te is fiam, punktum!” Mire e nagy kitérő? Egy egészségtelenül működő rendszerben egészségtelenné válik a benne élők szemlélete is. (És erről nem feltétlenül ők tehetnek.) Torzul. Gyakran úgy, hogy észre sem veszik, hiszen napról napra benne élnek. Torzult szemlélettel pedig nem buzdíthatunk hitelesen senkit sem egészséges életvezetésre, viselkedési mintákra. A gyerek észreveszi, ha fél a tanár, fél az iskolavezetés. Észreveszi a széthúzást, észreveszi az erőviszonyokat. Pontosan tudja, mit tehet meg következmények nélkül. Ugyan miért fogadna szót, miért állítaná meg egy tiltás személyi- vagy rendszer-szinten, ha azt számára érdektelen, szabályokat és határokat állítani és betartatni nem tudó, következetlen és következmények nélküli embertől vagy rendszertől kapja?

Ha ilyen közegben tölti mindennapjait az iskolában, miért hatódna meg egy állatkerti tiltó táblától? 
Amihez ráadásul személyes, érzelmi kapcsolat sem fűzi.

Igen, a másik oldalon ott a szülő. A mai harminc körüli szülők szülei már megtapasztalhatták a munkanélküliséget. Ők pedig egyenesen belenőttek. Hogyan legyen elég ideje a szülőnek mély lelki kapcsolatot ápolva szeretni, óvni, tanítani és nevelni a gyerekét, ha két műszakban dolgozik minimálbérért? Törlesztve a lakáshitelt vagy albérletben szűkölködve, mert a bérleti díj háromszorosára emelkedett. Valahol lakni kell… Esetleg egyedülállóként. Esetleg szeretet nélküli párkapcsolatban. Ahol átszövi a mindennapokat a kilátástalanság közönye, a tehetetlenség dühe, a feszültség, a kialvatlanság. Sok szülőnek olyan kihívásokkal kell szembenéznie, amit a szülei még hírből sem ismertek, így utat sem mutathattak annak kezelésére. Felgyorsult világ, virtuális világ, ingerek áradata, kiszámíthatatlan egzisztencia, közönyösség, betáblázottság egész nap, mellette háztartás, nem ártana valahogy kinézni… Csapda. A szülőknek, megesik, arra sincs idejük, energiájuk vagy lehetőségük, hogy saját magukat óvják, szeressék és kicsit hátrébb lépve a megoldhatatlantól észrevegyék a potenciális megoldásokat, lelassuljanak és őszintén beszélgessenek. Először saját magukkal, ha az megvan, a gyerekeikkel. Talán a mai gyerekeknek ez a legtöbb, amit adni lehet. Ha apát nem az élet császárának, anyát pedig nem bombanőnek ismerik, aki reklámba illő mosollyal áll helyt az irodában és otthon egyaránt, akkor nem ezt várják tőlük és később maguktól sem. Ha megtudják, milyen bukások, milyen rögös út vezetett a sikerig, megtudják, mennyit dolgoztak érte, hány ötletből hány év alatt hány valósult meg, akkor a kitartás, a hűség, a hit lesz érték a számukra. Ha kiderül, apa anyát fogszabályzósan, smink nélküli arccal, pattanásosan szerette meg, mert humoros volt, magabiztos, gyönyörűen rajzolt és jó szíve volt, előtérbe kerülnek a belső értékek. A tökéletlenség természetessége.

Ezek a példák persze eltúlzottak és általánosítanak. Azért, hogy rávilágítsanak a lényegre: javítani akkor lehet, ha tisztában vagyunk a hiba forrásával. Teljesen értelmetlen és fölösleges társadalmi      kontextusából kiragadni egy vagy két embert és lincs-hangulatot keltve elátkozni őket. A most következőt pedig értsük jól: ha majd az emberek tudatosan vállalnak állatot és gyereket, várják azt a családtagot, készülnek a fogadására, a nevelésére, megtanulnak először saját maguknak szabályokat, határokat állítani és betartani, utána a kisgyereküknek, majd állati társaiknak, akkor csökkenni fog a negatív előjelű szélsőséges viselkedések száma is. Mi kell ehhez? Egy kis önismeret… Felismerni a korlátainkat, a „nekemmindentlehetenyémavilág”, a „majdénmegmutatom” típusú hozzáállás újragondolása sem ártalmas.

-Nem minden családban tartanak állatot, de az is nagyon különböző, hogyan állnak az állattartáshoz egyes családokban. Mégis vannak olyan normák, szabályok, amit minden gyereknek meg kellene tanulnia, ha az állatokról, természetről, ezek védelméről és a velük való viselkedésről van szó. Mi az, amit, vagy amiket mindenképp meg kellene tanulnia az összes gyereknek?

- Attól függ, mennyi idős gyerekről beszélünk. Iskolás korig fontos, hogy sokszor megbeszéljék anyuval-apuval ugyanazokat a szabályokat: nem húzzuk a kutyus farkát, mert fáj neki, nem ütjük meg őt. A kicsik, amint totyogni kezdenek, örömüket lelik szőrös kis barátaik megfogásában. Ügyességüktől függően ez lehet simogatás, de lehet véletlen ütés is. Érdemes ilyenkor a kis kezüket megfogva egyszerre koordinálni a mozdulatot, a baba kezén a szülő keze, hogy ha az állatka meglepetésében odafordul, netán odakap, akkor semmi esetre se a kisgyerek sérüljön.

Tételesen felsorolva:

1. Amit nem szeretne saját magának a gyerek, azt ne okozza az állatnak sem. Ők érző lények!

2. Soha nem törünk be egy állat személyes terébe: megvárjuk, míg ő jön oda hozzánk. Például nem simogatunk alvó vagy étkező cicát, kutyát. Nem akkor nyúlunk be a leguán terráriumába, mikor az félrehúzódva pihen.

3. Kutyát csak akkor választunk társul, ha engedelmes képzésben, napi sétáltatásban és foglalkozásban részesítjük őt!

4. Csak akkor választunk bármilyen állatkát társul, ha fajának megfelelően gondozzuk őt. Naponta sétáltatjuk és tanítjuk, napoztatjuk, etetjük, itatjuk, állatorvoshoz visszük, ivartalanítjuk, kellemesen tágas terráriumot/röpdét/akváriumot/fekhelyet biztosítunk számára, erősen szociális állatoknak fajtársat, játszunk vele, megszelídítjük őt, tisztítjuk az almát/élőhelyét.

5. Kutya és macska kiválasztásához kérjük szakember segítségét, aki tesztekkel felméri a kiszemelt állatot, így ajánl hozzánk illő egyedet. Ezzel megelőzhető a későbbi gazdi-váltás probléma esetén, nem okozunk lelki sérülést és stresszt az állatnak.