Gyógyír a magányra: a kutyák vagy a macskák jelenthetik a megoldást?

Világszerte növekvő tendenciát mutat a népesség elöregedése, Magyarországon a 65 év felettiek száma több százezerrel meghaladja a 14 évnél fiatalabbakét. 

Számottevő azon idősek aránya is, akik különböző okokból kifolyólag élnek egyedül: megözvegyültek, elváltak, még házasok, de már külön élnek házastársuktól, vagy egyedülállók. Sajnos, sokan életük hátralévő részében is kénytelenek szembenézni az egyedülléttel, márpedig az ember szociális élőlény, és társ nélkül az élet nem csupán a magány, hanem a szociális elszigetelődés, depresszió klinikai tüneteinek és egyéb betegségeknek a megjelenését is fokozottan magával hozhatja.

Szükségünk van arra, hogy kötődjünk valakihez, hogy érezzük, tartozunk valahova. Emberi kapcsolatok hiányában egy házikedvenc jelenléte kielégítheti ezen igényünket, segíthet megbirkózni a magány érzésével és értékes támaszt nyújthat a mindennapokban. 

Legnépszerűbb társállataink a kutyák és a macskák, hiszen mindkét faj képes alkalmazkodni életterünkhöz és életmódunkhoz, szinte családtagként tekintünk rájuk és akként is kezeljük őket. A szociális elszigetelődés és a magány fényében azonban felmerülhet a kérdés, hogy melyikük adhat nagyobb biztonságot, melyikük segíthet „visszatérni a társadalomba”, kapcsolatokat építeni, másokkal kommunikálni?

A kutyákkal összehasonlítva a macskák tartása valamelyest kisebb terhet ró a gazdira, méretük, mozgásigényük, táplálásuk némileg kevesebb gondozást igényel, ami fontos szempont lehet olyan idősek részéről, akik nem vagy csak nagyon nehezen, ritkán hagyják el otthonukat, esetleg bentlakásos idősek otthonában élnek, ahol engedélyezett kisállatok tartása.

Egy új tanulmány is ezt a témakört célozta meg, a kutatók leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy a kutya- és a macskatartás ugyanolyan előnyökkel jár-e az egyedüllét leküzdésében. A németországi Hamburg-Eppendorf Egyetem tanulmánya egy 1996 óta folyó kutatás (German Aging Survey) adatait vette alapul, mely a 40 év felettiek és idősek körülményeit vizsgálja. Jelen tanulmány a társ nélkül élő idősekre fókuszált, az elemzést leszűkítették a 65 év feletti korcsoportra. Az egyedülállók, különélők, elváltak és özvegyek alkotta csoport 1.160 főt tett ki.  

A szociális elszigetelség érzésének méréséhez a résztvevőknek különböző állítások igazságtartalmát kellett osztályozniuk, például „Úgy érzem, hogy nem igazán tartozom a társadalomhoz.” vagy „Úgy érzem, hogy kívülálló vagyok.”

A magányosság érzéseinek méréséhez pedig további állításokra kellett felelniük, pl. „Hiányolom olyan emberek társaságát, akikkel jól érzem magam.” vagy „Hiányzik az érzelmi biztonság és melegség.”

A kísérlet következő fázisában a mintát három részre osztották fel a kisállattartás tekintetében: kisállatot nem tartók, kutyatartók és macskatartók. A kutatók bonyolult statisztikai számításokat alkalmaztak az adatok elemzéséhez, de a fő következtetések enélkül is könnyen értelmezhetők.

A szociális elszigetelség érzéseit vizsgálva a kisállatot nem tartók és a macskatartók szinte fej-fej mellett végeztek, mindkét csoport tagjai egyaránt elszigeteltnek érezték magukat. Kiderült az is, hogy a macskatartás kevesebb jótékony hatással bírt mentálisan és érzelmileg is. Ezzel szemben a kutyatartás számos pozitív előnnyel járt a megkérdezettek szerint. A kutatók azt találták, hogy a kutyatartás ténylegesen csökkentette a szociális elszigeteltség érzését, az eredmények további elemzése pedig rámutatott arra is, hogy e hatások jóval erőteljesebbnek bizonyultak a nők körében.

A magányosság érzésének vizsgálata is érdekes eredményekkel járt: nem meglepően a legmagányosabbnak azok az idősek érezték magukat, akik nem tartanak kisállatot. Ami meglepőbb, viszont az, hogy a macskatartás sem csökkentette jellemzően ezt az érzést. A kutyatartók azonban ismét másként vélekedtek: ők jóval kevésbé érezték magukat magányosnak a másik két csoporthoz képest, a kutyás idős nők fokozottan érezték előnyeit, míg a kutyás idős férfiak csak részben. Hogy mi lehet az oka a nemek közötti eltérésnek? A tanulmány szerint ez a különbség fakadhat abból, hogy Németországban az idős férfiak több szociális támogatásra tehetnek szert, mely származhat volt munkahelyükről, nyugdíjas klubokból, hivatalos és baráti rendezvényekről egyaránt, stb. Ez pedig annyit jelent, hogy szélesebb körben elérhetőek számukra az emberi kapcsolatok, így kevésbé támaszkodnak oly nagy mértékben házikedvencükre mentális és érzelmi komfort tekintetében, mint az egyedülálló kutyás idős hölgyek, asszonyok.

Fentieket összegezve úgy tűnik, hogy a kutyatartás csökkentheti a szociális elszigeteltség és a magány érzését egyedül élő idősekben, míg a macskatartás nem jár ugyanezekkel az előnyökkel. És hogy miért képesek arra a kutyák, amire a macskák nem? Hozzánk hasonlóan a kutyák is társas lények, legtöbbjük igényli a mindennapos testmozgást, és mi is lehetne jobb program a magány leküzdésére, mint egy kellemes séta a parkban kedvencünkkel? Ahol találkozhatunk más kutyásokkal, ahol nem csak négylábúnk szerezhet barátokat, hanem mi is, ahol önfeledt játékukat elnézve együtt mosolyoghatunk, és kutyás élményeink megosztása közben az élet számtalan más területére is átterjedhet a beszélgetés. Értékes és hasznos információkhoz juthatunk amellett, hogy jól érezzük magunkat, és újra átélhetjük azt, hogy valóban tartozunk valahova, egy adott közösség tagjává válhatunk. Legyen az egy kutyafuttató vagy kutyaiskola, kirándulós-túrázós csapat, akikkel a közösségi hálón keresztül is tarthatjuk a kapcsolatot. Érdeklődünk egymás hogyléte felől, fényképeket töltünk fel kedvencünkről, közös sétákat és programokat is szervezhetünk.

Köztudott, hogy a kutyások aktívabb életet élnek: a séták fitten tartják a gazdit is, mentális és fizikai előnyökkel is jár egészségünkre nézve, hiszen kénytelen vagyunk kimozdulni otthonról – nem véletlen, hogy a britek is receptre írnák fel a kutyatartást időseknek. Természetesen figyelembe kell venni az életkörülményeket és az egészségi állapotot is, mielőtt valaki hajlott korában kisállatot venne magához. Lehet, hogy egy cica fogja nyújtani azt a szeretetteljes kapcsolatot, melyre vágyunk, ha nehezünkre esik elhagyni otthonunkat, és korlátaink miatt nem tudnánk megfelelően kielégíteni egy kutya mozgásigényét, sem a tanulás, szellemi kihívások iránti igényét. (Idős szüleim például nagyon szeretik a kutyákat, életkörülményeik azonban kielégítőbbek egy benti cica számára, aki élvezi a kényeztetést és bohóckodásával is felvidítja őket.)

Alapos megfontolás és a kiszemelt kisállat megismerése azonban segíthet a megfelelő döntés meghozásában, s ha mindezek ellenére az tűnik okos megoldásnak, ha nem vállalunk kisállatot, az elérhető állatterápiás programok, otthoni látogatás is megszínesítheti a hétköznapokat.