Hogyan birkózzunk meg kedvencünk elvesztésének fájdalmával?

Az utolsó napok, órák, percek megélése borzasztóan nehéz, hiszen tudjuk, a búcsú örökre szól. Szívünket mázsás súly nyomhatja, és kétségek között őrlődhetünk, vajon jó döntést hoztunk-e? És jókor hoztuk-e meg a döntést? Szakemberek segítségével, támogató, szeretetteljes légkörben meglelhetjük a válaszokat, és elindulhatunk a gyógyulás útján.

Sohasem könnyű...

Gyakran ránk, gazdikra hárul a feladat meghozni a döntést, mikor kutyánk, macskánk élete végéhez közeledik. Egy hosszantartó, gyógyíthatatlan betegség vagy az évek számának rohamosan növekedése egyaránt elgondolkodtat azon, hogy talán itt az idő. Előfordulhat azonban, hogy a kutyánk egy váratlan baleset vagy hirtelen fellépő súlyos betegség miatt minden erőfeszítés ellenére sem lehet segíteni. Halála minden esetben óriási űrt hagy maga után, ezernyi kérdés kavarog a gondolatainkban: Miért kellett így történnie? Mit tehettem volna, hogy megelőzzem? És most hogyan tovább? A sokk borzasztóan nehézzé teheti a feldolgozást, az önmarcangolás pedig érzelmi mélységekbe taszíthatja a gazdikat, akiknek professzionális segítségre is szükségük lehet a történtek feldolgozásában.

A mi lett volna ha…? mardosó bűntudata rendkívül erős lehet ilyenkor, de akkor is, ha a kutya természetes módon távozott. Hogyhogy nem vettem észre hamarabb a tüneteket? Nyerhettünk volna még egy kis időt, ha jobban odafigyelek? Ne habozzunk segítséget kérni, ha úgy érezzük, nem tudunk megbirkózni a fájdalommal. A gyászt meg kell élni, megfelelő útmutatással egy cseppel könnyebben vehetjük az akadályokat.

Érzelmi hullámvasúton…

A kisállat halálának körülményeitől függetlenül az elkövetkezendő időszak érzelmi mélypontokkal lehet tarkított. Úrrá lehet rajtunk a depresszió, a fásultság és egyfajta tompaság is: nem érdekel, mi történik körülöttünk, nem akarunk foglalkozni semmivel, elhagyjuk magunkat. Időnként a megkönnyebbülés szele is megérinthet minket, hiszen tudjuk, hogy kedvencünk már nem szenved tovább. De már nem érinthetjük meg többé, nem simogathatjuk meg a bundáját, nem bújhatunk hozzá…

A korábban élettel teli ház most csendes és üres, még akkor is, ha nem vagyunk egyedül. Vannak, akik belevetik magukat a teendőkbe, hogy eltereljék gondolataikat, míg mások szomorúan hevernek otthon ágyukban, és hagyják, hogy maguk alá temesse őket a fájdalom. És vannak azok, akik inkább elmennek otthonról és céltalanul bolyonganak, csak hogy ne kelljen szembenézniük az emlékekkel gazdagon átitatott űrrel. Fájdalmas lehet összefutni kutyás ismerőseinkkel, elmenni a park mellett, ahol korábban önfeledten játszottunk, és már nem látogatjuk szívesen kedvenc kirándulóhelyeinket sem.

Az idő múlásával egyre jobban feszíthet az érzelmi fájdalom, mikor arcul csap a felismerés, hogy az új helyzet állandósult, és ebben az új valóságban kedvencünk már csak szívünkben él tovább.

A gyászt meg kell élni

A gyász 5 stádiuma (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás/elfogadás) hasonló ahhoz, amit egy szeretett személy elvesztésekor végigjárunk. Az első lépcső, a tagadás megjelenhet akkor, mikor szembesülünk kedvencünk állapotának véglegességével, de halálát követően is, az első sokknál. Kerülhetjük otthonunkat és azokat a helyeket, melyek a közösen eltöltött időre emlékeztetnek, csak hogy ne kelljen újra és újra átélnünk a kisállat hiányának valóságosságát.

A düh irányulhat saját magunk és a segítők felé is, akár az állatorvos(ok) felé, hogy nem tudta(k) megmenteni kedvencünket. Ritkább esetben a kisállat is lehet célpont, hogy gyengének bizonyult a túléléshez. Kijöhet közvetett módon: család, barátok, munkatársak irányában tanúsított türelmetlenséggel, indulatossággal.

Az alkudozás során újrajátszhatjuk magunkban a történteket, melyek a kisállat halálához vezettek. Megkérdőjelezzük tetteinket és döntéseinket, a bűntudat egyre fokozódik, mígnem átveszi helyét a depresszió. Függetlenül attól, hogy hajlamosak vagyunk-e a depresszióra, átéltünk-e már hasonló epizódot – a felismerés, hogy kedvencünk többé nem tér vissza, óriási kőként nehezedhet lelkünkre.

A gyógyulás akkor következik be, mikor elérünk a belenyugvás szintjére. Itt már tisztábban látjuk az eseményeket, képesek vagyunk megélni a fájdalmat és a szomorúságot, ugyanakkor a hálát és megbecsülést is átérezzük mindazért az örömért és boldogságért, mellyel elhunyt kedvencünk bearanyozta mindennapjainkat. Lassacskán megszabadulunk a súlyoktól, és szeretettel gondolunk közös pillanatainkra, hálásak vagyunk azért, hogy életünkben ilyen csodás társra leltünk.

Mit mondjunk a gyerekeknek?

Ha már elég idősek ahhoz, hogy okosan tudjanak bánni a kutyával, képesek lehetnek megérteni azt is, ha beteg vagy öreg, és egy nap - talán nemsokára - el kell búcsúzniuk tőle. Fontos, hogy a szülők őszintén és nyíltan beszéljenek erről a gyermekkel anélkül, hogy félelmet keltenének benne. Egy kisgyerek például az „altatás” szó hallatán megijedhet, összekötheti az esti lefekvéssel és nem akar majd ágyba bújni, fél elaludni. Feléledhet bennük az aggodalom, hogy egy számukra kedves emberrel is megtörténhet mindez. A "most már a nagyiékkal van, átment a szívárványhídon, az angyalok vigyáznak rá" némileg finomabb, mesésebb formában tálalja a tényeket. Ha bizonytalanok vagyunk, hogyan mondjuk el a gyermekeknek, kérjük ki szakember tanácsát!

Az elszökött vagy elköltözött egy tanyára mese jó ötlet tűnhet, ám a gyermek szívében elültetheti a reményt, és még évek múltán is hazavárhatja kedvencét, így nem tudja megélni az elvesztése miatt érzett gyászt. Ha látják a szüleiket megfelelő keretek között gyászolni, akkor megérthetik azt is, hogy rendben van, ha a veszteség miatt szomorúnak érzik magukat, „fáj a szívük”. Bátorítsuk őket arra, hogy beszéljenek arról, ami nyomasztja őket.

Lélekemelő lépések - támasz a mindennapokban

A gyász feldolgozásában több eszköz is segítségünkre lehet, kezdve a naplóírástól, a művészeti projekteken és a test-lélek-szellem hármasát fejlesztő tudatos tevékenységen át (pl. meditáció, jóga) az új élmények szerzéséig (kirándulás, utazás).

• Megemlékezhetünk kedvencünkről egy családi összejövetel keretében, mikor fényképeket és emlékeket osztunk meg egymással – ez azok számára is jótékony hatással bírhat, akik például távollétük miatt nem tudtak elbúcsúzni tőle.
• Kitehetünk néhány bekeretezett képet is otthonunkba, készíthetünk scrapbook-ot, vagy még életében levesszük mancslenyomatát, melyet montázs vagy éppen tetoválás formájában őrzünk meg.
• Kialakíthatunk egy emlékhelyet is otthonunk egyik pontján, ahol elhelyezzük az urnát, de ha ez túl fájdalmas, egy búcsúszertartás keretében eltemethetjük vagy szétszórhatjuk kedvencünk hamvait.
• Felszerelését, játékait elajándékozhatjuk egy állatmentő szervezetnek, s ha örökbefogadtuk, küldhetünk számukra adományt a nevében.

Segíthet, ha a kutyát jól ismerő barátainkkal, családtagjainkkal felidézzük szép pillanatainkat, ellátogathatunk gyászfeldolgozó csoportba (ld. VizslaVigasz), ahol szakértő támogatással beszélhetjük ki magunkból mindazt, ami szívünket nyomja. A témában egy könyv is megjelent A szivárványhíd túloldalán címmel. Előfordulhat, hogy a későbbiekben egy újabb veszteség felhozza régi sérelmeinket, a gyásznak ennél az összetett formájánál érdemes lehet egyéni vagy családi tanácsadáshoz folyamodni. Bármit is teszünk, mindenekelőtt legyünk magunkkal türelmesek és szeretetteljesek.

Az új kedvenc érkezése

Olyan üres a ház, meg kellene tölteni egy kis élettel… - bukkanhat fel a gondolat, és nagy lehet a kísérték, hogy magunkhoz vegyünk egy új kutyát. Ezzel párhuzamosan azonban megjelenhet a kétség, hogy talán nem tiszteljük kellően kedvencünk emlékét, ha máris „helyettesítjük”. Senki sem pótolható, a gyásznak pedig időt kell hagyni. Vannak, akik éveket várnak, mire újra képesek megnyitni a szívüket.

Nem érdemes fejest ugrani, hogy esetleg később megbánjuk az elhamarkodott döntést. Időbe telhet, mire képesek leszünk egy kisállat szemébe nézni úgy, hogy őt látjuk, anélkül, hogy elvesztett kedvencünket keresnénk benne, hozzá hasonlítanánk őt, vagy újra átélnénk a fájdalmat. Józan fejjel, lehetőségeink és önmagunk ismeretében tudni fogjuk, mikor állunk készen.

Ám addig is éljünk meg minden pillanatot kedvencükkel, vigyázzunk rá, becsüljük meg és szeressük úgy, ahogy neki is jó. Eközben pedig gyűjtsünk minél több kedves emléket, mely örökre velünk marad.