Lemondani a kutyáról, kitartani a kutya mellett… - I. rész

Aktivitás a gazdival, nevelés, szeretet – ezek biztosítják kutyája jólétét.

Panyi Zita diplomás kutyatréner segít a kutya-gazdi kapcsolat harmonizálásában.

panyizita.hu

Őszinte odafordulás, a megértés szándéka és feltétel nélküli figyelem-adás helyett, ha elvétve meg is kérdezik, mi búvik a másik lelke mélyén, honnét fakadnak gondolatai és törekvései, inkább cáfolni igyekeznek, rosszabb esetben megkérdőjelezni az elhangzottakat, azoknak létjogosultságát, az észlelések pontosságát. E látszólag értelmetlen, sokszor támadó reakciónak a lényege, hogy a külső valóság „idomuljék már” saját elképzelésükhöz, komfortzónájukhoz. Ha úgy tetszik, egyfajta kényelmesség ez, vagy ha mentek akarunk maradni az eufemizmustól, inkább nevezhető rideg önzésnek.

Így születnek azok a kutyasorsok, amikor az embert választó és szerető társ egy alig 50 nm-es kertbe kizárva sínylődik éveken át napi sétáltatás, foglalkozás, életcél és sikerélmények, egyáltalán, bárminemű pozitív élmény és öröm nélkül. Lakásba nem léphet, kötődni nem hagyják, ugye „a kutya kertbe való, meg a sok kutyaszőr...”  így aztán egyszer csak „váratlanul” támad...

A helyzetet pedig rendezni kell. Leadni a kutyát egy gyepmesteri telepre. Altatásért nyaggatni az állatorvost, mert nem akarnak vele foglalkozni. Kitenni a vemhes, beteg kutyát az út szélén a kocsiból. Házilag leöldösni a nem kívánt szaporulatot időbeni ivartalanítás helyett. Visszaadni a tenyésztőnek, mert mégsem ilyet lovat akartak. Hétköznapi „megoldások” ezek a magyar ember állatokkal való érintkezését illetően. Mert ezt együttélésnek ne nevezzük. Kósza gondolatfoszlány, mi ugye állatot tartunk, nem pedig együtt élünk állati társainkkal.

És mi minden megtehető még állati társainkkal! A kutyának az emberrel szemben megvan az az óriási „előnye”, hogy nem szól vissza. Csöndes. Nem árulkodik, nem tárja a világ elé fájdalmát. Legalábbis nem emberi nyelven. Azonban aki egy picit is ért a kutyák nyelvén, akinek kutyás a lelke, az pontosan tudja, melyik kutya kézfélős, melyik megfélemlített, melyik kutya gyűlöli a világot, mert kizárólag csalódás érte benne. Első pillantásra látja, ha egy kutyus önbizalomhiányból fakadóan vagy rezignáltságból viselkedik „jól”.

Aki megtöri kutyája lelkét, az lemond róla. Az sosem érezte igazán társának kutyáját. Ő maga pedig sosem állt társként kutyája mellett. A kutya csodálatos, érzékeny lelke megtörhető közönnyel, agresszióval, elhanyagolással. Azzal, ha tárgyként, eszközként tekintenek rá. Ha tenyésztési-, munka- vagy sportcélok végett szipolyozzák végkimerülésig. Megtörhető bezárással, a fajtársi társaságtól való megfosztással; személyiségének, tehetségének és erősségeinek figyelmen kívül hagyásával. Megtörhető a szeretet, a gondoskodás megvonásával. Megtörhető azzal, ha unalomra és tétlenségre kárhoztatják. Ha folyton csak elvárnak tőle, ám cserébe nem adnak semmi szükségleteinek megfelelőt. Például legyen jó, azaz ne ugasson, ne tegyen kárt a lakásban vagy a kertben, ne ásson, ne vizeljen le semmit. Ne támadjon se emberre se állatra, ne kergesse a macskát, a madarakat. Ne legyen szökős, ne nyúljon emberi holmikhoz. Ne akarjon bevédeni csontot, élelmet vagy játékot. Ne húzzon séta közben a pórázon, ne ugráljon ránk. Szó nélkül tűrje, ha a gyerek fülét-farkát cibálja. Találja ki még a gondolatainkat is és azonnal ugorjon… És cserébe mi mit adunk kutyánknak? Napi 2-3 óra mozgást? Úszhat, futhat, kergetőzhet fajtársakkal? Van tanítva? Játszunk vele minden nap? Adunk neki feladatot, célokat, tevékenységet, hogy legyen élménye, sikere és önbizalma? Visszük kirándulni, sportolni? Játszunk vele nyomkövetőst? Áshat az ásó-sarokban? Apportozhat? Őrző-védőzhet? Gumit húzhat? Vadászbotozhat?

Vagy csak azért van, hogy őrizze a kertet meg a lakásban heverjen egész nap?

A kutyáról sajnos sokféleképp lehet lemondani. És itt vetül fel az állatokkal foglalkozó szakemberek felelősségének kérdése is. Mire gondolunk? Néhány megtörtént eset példaképp. Lemond egy kutyáról az az állatorvos, aki fél alaposan megvizsgálni egy németjuhászt, csak mert korábban megharapta egy ilyen fajtájú kutya és ebből kifolyólag nem veszi észre, hogy a kutya rákos és már elsorvadt az egyik heréje is. Lemond egy kutyáról az a gondozó, aki képes „az anyukámnak lesz 80. születésnapjára” felkiáltás után egy tudottan harapós terrier kutyát odaadni egy 60 éves embernek. Lemond egy kutyáról az a kiképző, aki, ha nincsenek jelen gazdik, fennen hangoztatja, nem kutya a 30 kg alatti, ő ilyenekkel nem égeti magát, majd másnap cuki képet posztol a Face-re egy ötkilós csöppséggel ismertsége növelése, no meg a lájkvadászat érdekében. Lemond egy kutyáról az a kiképző is, aki képes 7 hónapos yorkshire-terriert a nyakörvénél fogva levegőbe emelni és oldalára nyomni a kiskutya saját fekhelyén a saját otthonában, csak mert a „szakember” megérkezése után, annak első füttyentésére nem maradt a kosárkában és merészelt az idegennel kontaktust felvéve barátkozni, szimatolva kimászni onnét. És sajnos lemond egy kutyáról az az „állatbarát” is, aki elnézi, amint egy szellemileg ép, ám hátsó testfelére lebénult kutya naphosszat ücsörög saját ürülékében. Rámpa segítségével pedig ki tudna mászni a vackából a dolgát intézni, hiszen épek mellső lábacskái. Esetleg kutyáknak való kerekesszékkel tudna közlekedni, használhatná még jól működő, biztonsággal terhelhető izmait. Minek neki ilyen? Talán könnyebben találna gazdit. Túl persze életminőségének és komfort-szintjének növekedésén… Ja, hogy ő már… Igen, idős. Gazdikereső. Miért kell méltatlan körülmények között maradnia? Hogy néhány ember a távolból megszánhassa és adakozhasson… Igen, az is igaz, hogy a kerekesszék pénzbe kerül(ne).

Egy szuper kirándulás a barátokkal a kutyajólét része.
 

Itt pedig a kör bezárult. Igazolódott nyitó gondolatunk. Amiképp sokan az emberekkel bánnak, úgy bánnak az állatokkal is. Sőt, jóval cudarabbul. Érvényes ez azokra is, akik gondolkodás nélkül választanak társul kutyát, macskát, kisrágcsálót, madarat, hüllőket vagy halat és más állatkát majd megunva őket, rádöbbenve arra, hogy törődést, idő- és energia-ráfordítást igényel (sérült) lelkük, testük egészségessé tétele és bizony munkás dolog kiérdemelni bizalmuk, leadják őket a befogadó szervezeteknek, magánszemélyeknek. Alapvetésként kezelve persze, nekik azonnal ugraniuk kell, helyet biztosítani, ellátni a kis jövevényeket, másnap meg új gazdit felmutatni. Ezt gondolni és elvárni felelőtlenség, önzés plusz ostobaság egyszerre. Az állatvédők, a menhelyek korlátozott létszámban képesek állatokat befogadni. Tárgyi felszereltségük, anyagi hátterük gyorsan változó és apadó. Új kennel (sor) építéséhez hely kell, anyag, új építési engedély. Ha mindez megvan fűtés, szigetelés, emberi erő az állatok gondozásához. Autó és pénz annak fenntartásához, gyógyszerek, élelem. És ez csupán pár pillér. Az állatvédő magánszemélyek munkájuk, családjuk után, nem létező szabadidejükben önkéntes alapon, tehát fizetség nélkül dolgoznak azért, hogy az embertársaik felelőtlensége, kegyetlensége miatt veszélybe került állatok életben maradhassanak, esélyt kaphassanak egy új, boldog családi életre. Megtakarított pénzüket áldozzák az állatok gyógyíttatására. Erejükön felül látnak el, etetnek, oltatnak, műttetnek, ápolnak állatokat, egy idő után tartozást halmozva fel állatorvosnál, kutyakozmetikusnál, állatpatikában. És mondjuk ki: a támogatók mindig kevesebben vannak, mint a felelőtlen emberek. Aki nemtörődöm módon viszonyul állati társához, non plus ultra saját szervére apellál az ivartalanítás kapcsán, annak végképp nincs joga minősíteni, pláne számon kérni (a lelkiismeretesen, becsületesen működő) állatvédő szervezeten, magánszemélyen a kiírt teltházat vagy a posztolt támogatási kérelmeket.

Szerencsére léteznek pozitív példák is az állatokkal való együttélésre. Ahol a kutya jóléte ugyanolyan fontos, mint emberi gazdija jóléte. Egy ilyen, filmvászonra kívánkozó, hihetetlen történetről olvashatnak legközelebb cikkünk záró részében.