Többszáz kutyát, macskát és még egy oroszlánt is megmentett a 77 éves ukrán asszony

Az orosz csapatok előretörésével egyre többen döntöttek úgy, hogy hátrahagyják otthonaikat, és biztonságos menedéket keresnek nyugatabbra. Sok más településhez hasonlóan Kijev utcái is kiürültek, az utakat eltorlaszolták, és az is kérdéses volt, hogyan tudnak majd túlélni a mindennapokban azok, akik nem indulhattak útnak. Félretéve minden kétséget, egy idős asszony elhatározta, hogy marad, és segít azokon, akik másra nem számíthatnak - írja a The Washington Post.

Asya Serpinska húsz éve működteti a Kijevtől északnyugatra található állatmenhelyet, Hostomel városában. A különleges katonai hadművelet életbelépése azonban csak megerősítette abban a hitében, hogy itt, ezen a helyen mindennél nagyobb szükség van rá.

Bombázások hangjainak kíséretében érkezik a menhelyre, a kapu túloldaláról örömteli vakkantásokat, nyávogást, csiripelést és kukorékolást hallani.

„Tudtam, hogy az én felelősségem gondoskodni róluk” - emlékezett vissza élete talán legszörnyűbb napjára. 700 kutya, 100 macska és még egy oroszlán is bízott benne, hogy a 77 éves asszony és három önkéntese megvédik őket a háború borzalmaitól. Orosz és ukrán bombák hullottak körös-körül, az orosz katonák újra és újra behatoltak a területre, az állatmentők és a menedék lakóinak életét fenyegetve.

A törékeny, ősz hajú asszonyt azonban kemény fából faragták. Azt mondja, a házassága erre az élő példa. 18 éves korában ismerkedett meg Valentynnal, habár a szüleik ellenezték a kapcsolatot, boldogan ment hozzá a férfihoz. A most 78 éves Valentyn sem adja alább: negyedik stádiumú rákkal küzd, de még így is beült az autóba, és az ellenőrző pontokon átküzdve magát egész éjjel úton volt, hogy szeretett kedvesének elvigyen egy generátort, amelyre óriási szükség volt a menedékben.

Asya Serpinska gyermekkorától fogva imádja az állatokat, mindig voltak négylábúak és szárnyasok a ház körül. Később, matematikaprofesszori állása mellett is önkénteskedett szabadidejében. 22 évvel ezelőtt vonult nyugdíjba, majd megalapította a hostomeli állatmenhelyet, és a lakók egyre-másra érkeznek azóta is. Kedvence a fekete bundájú Gina, aki fél szemére vak.

Amikor február 24-én az orosz katonák átlépték Ukrajna határát, a szakértők azt jósolták, hogy Kijev heteken belül eleshet. Aznap kora reggel Valentyn kimondta, amitől mindketten féltek: hogy ez még csak a kezdet.

„Az első gondolat, ami átfutott a fejemen az volt, hogy a menhelyet életben kell tartanom. Tudatosan léptem be a háborúba, hiszen az embereim és a kutyáim is itt voltak” - emlékezett vissza a bátor asszony.

Néhány állatotthon sajnos nem kerülhette el a tragédiát. Egy kormányzati működtetésű menhely tulajdonosa például úgy hagyta hátra a menhelyet, hogy az állatok kenneleikben és ketreceikben bezárva maradtak. Élelem és víz nélkül 335 kutya pusztul el az ötszázból. Amikor arról faggatták a vezetőt, miért nem evakuálták az állatokat, az volt a választ: és az embereket miért nem evakuálták?

A 77 éves asszonyt lesújtották az elhagyott menhelyről készült fotók. Amikor február 24-én meglátogatta védenceit, az első dolog, amit tett az volt, hogy kinyitotta a kennelek és ketrecek ajtaját, így az állatok szabadon mozoghattak a területen.

„Miért nem tették meg ezt ott is? Annyira könnyű lett volna” - merengett el a kérdésen.

Ahogy a bombázások folytatódtak Hostomel felett, a menhely dolgozói továbbra is ragaszkodtak a megszokott rutinhoz, történjék bármi odakint. Az etetés minden nap reggel és este 6 órakor zajlik, a nap többi részében takarítanak, és felügyelik az állatokat. Éjjelente pedig legalább 10 kutya kuckózott be Asya mellé, a takarók alá: „Azt gondolták, hogy én meg tudom védeni őket”.

Családja és barátai könyörögve kérték, meneküljön, de ő nemet mondott:

„Nekem itt a helyem” - hangzott a válasz.

Felerősített egy aranyszínű ikont a menedék bejáratára, hogy elijessze az istenfélő katonákat. Ám ez sem tartotta vissza őket attól, hogy félelemben tartsák a gondozókat. Egy alkalommal ketten is megközelítették a főkaput, mire néhány kutya az asszony elé állt, hogy megvédje. Az egyik katona felemelte a fegyverét, és a kerítésen át rálőtt Ginára. Ő volt a leggyorsabb, társait megelőzve ért oda.

„Miért, miért lövöldöznek itt maguk? Hiszen ezek a kutyák kedvesek és jók!” - sikoltozta magán kívül az idős asszony, kedvence holtteste felett állva. A katona csak ennyit mondott: „Akkor meg minek ugatnak rám?”

A harcok keltette káosz annyira megrémítette a kutyákat, hogy néhányan hatalmas gödröket ástak a földbe. Sajnos így is sokan odavesztek a robbanásokban. Az asszony halálra váltan nézte végig, ahogy a közelben található, magántulajdonban lévő állatkertből lángok csaptak fel. A tulajok fejvesztve menekültek, magukra hagyva egzotikus állatok tucatjait. Serpinska és kollégái átküzdötték magukat a tűzön és a füstön, hogy kimenekítsék a teknősöket, pávákat és társaikat.

„Csak az oroszlánt hagytuk ott” - idézi fel homlokát ráncolva. - „Öt héten át jártunk át hozzá, a bombázások és fegyverropogás közepette, hogy enni adhassunk neki, mert olyan ketrecbe zárták be, melyhez nem volt meg a kulcs.”

Egy rettenetes napon az orosz katonák egy aknát telepítettek le az oroszlán ketrecén kívül, mire az asszony tárgyalásokba kezdett velük: „Azt mondtuk nekik, hogy van itt némi víz egy vödörben, meg élelem is. Legyenek szívesek, etessék meg az állatot.” A férfiak nem mozdultak, így elővett a zsebéből két doboz cigarettát.

„Lépjen hátra 10 métert. Tegye le azokat a földre, és távozzon” - utasították. A katona ezután lehajolt a cigarettáért, majd felrobbantotta az aknát. „Szörnyen nagyot szólt” - idézte fel az asszony. De az oroszlán továbbra is biztonságban volt, és mindaddig gondoskodott róla, amíg az ukrán haderő visszafoglalta Kijevet áprilisban.

A menedéknek otthon adó Hostomel városa ma is csendes hely. A házak üresen állnak, sokuk leégett vagy romokban hever. Ahogy az asszony az utcákon autózik, könnyek gyűlnek a szemébe. Ő mégis az újjáépítésen gondolkodik.

„A szüleimet a szovjetek tartották terror alatt, ahogy az ő szüleiket is annak előtte. A mi generációnknak az ellenállás a feladata” - mondja a menhelyhez közeledve. Ahogy belép a kapun, boldogan csóváló kutyák sietnek elé, örömteli vakkantásokkal köszöntik.

Az elektromos áramot még helyre kell állítani, de az állatok enélkül is jól érzik magukat. A kilyukadt tetőn át beszűrődő napfényben egy páva lépked fel-alá. A macskák eközben saját priccsükön heverésznek, helyüket kicsiny kályha melegíti be.

„Van egy mondásunk, ami most különösen fontos. Számunkra állatokat menteni annyit jelent, mint embernek lenni” - jelentette ki a 77 éves asszony, ahogy tekintetét végighordozta védencein.