Vakon bízni – Kölykök voltunk

Amikor Lilit megismertem leginkább egy tündéri, picit túlsúlyos jegesmackóra emlékeztetett. Vakítóan hófehér színe elvarázsolta a környezetemet. Barna írisze, karamell orra, és ártatlan tekintete egyszerűen nem hagyott kétséget afelől: egy kutyangyallal van dolgunk. Hideg, vizes orra, apró, folyton puszira nyújtózkodó nyelve, és termetéhez képest nagy mancsa folyton a kezemet kereste. Engedtem. Pacsiztunk. Bemutatkoztunk.

Mivel sohasem volt kutyám, így teljesen zöldfülűként álltam az apró labi lány előtt. Amikor fel akartam emelni rendre kicsúszott a kezemből. Természetesen rosszul fogtam, de ő már akkor is végtelenül türelmes volt. Várt rám, hogy megérjek a feladatra.

A vakvezetés alapja a bizalom, de valójában minden kapcsolat vázát ez alkotja. Bár Lili (nyilvántartási neve szerint Érzés) imádni valóan viselkedett, én még nem ismertem. Sem a reakcióit, sem a természetét. És ezzel ő is így volt. Nem tudta mikor-mit, és miért csinálok. Az első pár hét kettőnkről szólt. Megismertük, kitapasztaltuk egymást, s szépen lassan elkezdtünk csiszolódni, ahogy egy jó házasságban illik.

A kapcsolatunk érzelem tégláit ezekben az időkben, a séták, játékok alkalmával raktuk le, közös erővel. Amikor hallottam, hogy épp rosszalkodik (például kaspóval a szájában csörtet) akkor nehezen tudtam elképzelni, hogy pár hónappal később egy felelősségteljes, komoly kutyát faragnak belőle. De nyilván ő sem érthette mit akar tőle egy fehérbottal bénán hadonászó, az utcán rendszeresen eleső, eltévedésre hajlamos lány.

Egy dolgot, azonban mindketten éreztünk: a sorsunk végérvényesen, megmásíthatatlanul egybefonódott.