Valóban „Nyugat” a kutyások paradicsoma?

De vajon mi az igazság?

A nyugati országokban, de már Szlovákiában is szívesen látott vendégek a kutyák a plázákban, drogériákban, éttermekben, és szállodákban. A fejlett országokban élő ember négylábújával tölti el egész napját, teljes értékű társaként kezeli, és mindenhova viszi magával (ugyanis tudja is vinni). Nem jellemző, sőt nem is szabad láncra verni a kutyát, vagy egész nap törődés nélkül kint tartani a kertben, egyetlen séta nélkül. Bár ez meg sem fordul a fejükben.

Bármennyire furcsa viszont, de Németországban és Ausztriában például nagyon kevés a kutyatartó. A lakosságnak körülbelül 7%-a büszke gazdi, a maradék inkább csodálja őket. A tulajdonosokra a legtöbben felnéznek, ugyanis az állattartás náluk nagyon magas költségekkel jár, valamint nagy felelősségtudatot tulajdonítanak neki, ezáltal intelligensnek titulálják a gazdát. A tapasztalatok azt igazolják, hogy annak ellenére, hogy nyugaton kevés kutyát tartanak, mégis a legtöbben szeretik az ebeket.

A németeknél a kutya megvásárlása feltételekhez kötött. Egyes tartományokban vizsgához kötik a négylábúak tartását, egy úgynevezett „Kutya jogosítványt” kell beszereznie a leendő gazdának. Máshol csak a veszélyesnek nyilvánított fajták birtoklását kötik hasonló feltételekhez, bizonyos helyen ők nem is tarthatóak. Létezik kutyaadó, és ezt fizetnie kell minden tulajdonosnak, sőt legtöbben még felelősségbiztosítást is kötnek az ebek mellé. Kutyáik a legtöbb helyen kizárólag pórázon sétáltathatóak, de léteznek számukra kijelölt futtatóhelyek akár óriási parkkal, és horgásztóval is. Számunkra talán az lenne a legnehezebben megszokható, hogy ne szaladgáljon az emberek között a futtatóig elengedve az eb.

Írországban más a helyzet, bár a felelősségtudat megegyezik, a kutyás kultusz kicsit mégis eltér. Itt szinte kizárólag az tud kutyát magához venni, aki saját lakással, és autóval rendelkezik. A főbérlők többsége nem engedi be a négylábúakat lakásába, ahogy a buszokon se lehetséges a szállításuk még pórázon és szájkosárban sem. A vonatra felvihető az eb, de ugyebár addig el kell jutni valahogy. A kutyatartók kivétel nélkül tisztában tartják a járókelők igényeit, tényleg csak az a négylábú van elengedve, aki szépen lábnál követ. Furcsa, de talán a felelősségtudatnak tudható be, hogy igen kevés a keverék kutya, úton, útfélen fajtatisztába botlik az ember. Inkább a kertes házas övezetben találkozhatunk ebbel Írországban, állatorvos, és kozmetika is csak ezen a területen található.

Tartásuk meglehetősen drága. Odafigyelnek az állat ápoltságára, egészségére és neveltetésére, így a költségek már emiatt is magasak, az egekbe szökő árakról már nem is beszélve.  A szegényebbek állatorvosokkal nyíratják le kutyáikat, és bár nem lesznek divatos megjelenésűek,  nem szenvednek az ápolatlan bundától.

Hollandia nem éppen az ebek paradicsoma. A "harci kutyák" ki vannak tiltva, a többiek pedig kizárólag pórázon tölthetik el mindennapjaikat. Az elszeparált tartásnak köszönhetően az izgatottság, a felgyülemlett energia, és a stressz agresszió formájában jelenik meg a kutyán. Emiatt a gazdik nem merik odaengedni egymáshoz a négylábúakat, tehát tökéletesen unalmas, és ingerektől mentes életet élnek. Az ördögi kör emiatt természetesen bezárul, és ki tudja meddig fog még tartani ez az állapot. 

Svédországban a kutya állandóan a gazdival van, nem létezik sem kinti-benti, sem kerti tartás. Emiatt nem szűköl, nem szorong, tehát nem is ugat. Az ugatás a svédek számára elfogadhatatlan zaj, a zajos kutya gazdáját kirekeszti a lakóközösség. A szégyen elkerülése érdekében mindig igyekeznek kedvenceiket a lehető legjobb módszerekkel képezni.

A hozzáállás tehát minden nyugati országban hasonló: egy kutya óriási felelősséget jelent, aki nem biztos a dolgában nem is vág bele. Ezért nincsenek tele az utcák csaholó, esetleg harapó kutyákkal, vagy egész életét egy kertben leélt fenevadakkal. Hazánkban még van mit változtatni bőven a lakosság mentalitásán…