Családon belüli erőszak – kutyára is irányulhat! II. rész

Aktivitás a gazdival, nevelés, szeretet – ezek biztosítják kutyája jólétét.

Panyi Zita diplomás kutyatréner segít a kutya-gazdi kapcsolat harmonizálásában.

panyizita.hu

Amikor a családon belüli erőszak a kutyát éri – erről szólt korábbi cikkünk. Ami megjelenésére két napra rá csörög a telefon és egy fiatal női hang a vonal túloldalán. Hallható zavarral. Azért hívott, mert szeretné történetét megosztani. Hátha segít valakinek, hátha segít neki letenni azt a terhet, hogy bántalmazta kutyáját…

Ilyen pillanatokban nézünk körül, van-e rejtett kamera a környéken. Mert mennyi a matematikai valószínűsége annak, hogy valakiben, aki deklarálta rosszul cselekvését akkora megbánás, analizáló képesség és felelősség társul mindehhez, hogy nyilvánosság elé tárja nem csupán tettét, de történetét is? Vajmi kevés.

Dóri, nevezzük így a hölgyet, vállalja, hogy magára vonja a public shaming jelenségét. Szerette volna, ha anyakönyvezett neve szerepel írásunkban, ám ehhez nem járultunk hozzá. Több okból. Egyrészt az interneten összehasonlíthatatlanul másképp viselkednek egymással az emberek, mintha az utcán szemtől szemben állva kellene megnyilvánulniuk, vállalva akár a pszichikai konfrontálódást a maga gazdag árnyalat-világával. Másfelől a nagy tökéletesség-kreálásba feledkezve sokan hajlamosak démonizálni azt, aki egy cseppet is kilóg közülük, észre nem véve, hogy maguk éppen a szájkaratézó fotelharcosok, a hozzáértés nélkül szakértők népes táborába sorolódva alkotnak lassan egy szép nagy nyájat… Végül pedig az vessen Dórira követ, aki még soha nem érezte kutyájával szemben, hogy indokolatlanul erős szigort alkalmazott, igazságtalanul járt el, fizikai fölénye segítségével érvényesítette akaratát.

Félreértés ne essék: egyértelműen elítéljük a bántalmazás összes formáját! De ha minden állatot (is) bántalmazó és „állat-bántalmazó” legalább ennyire tanúsítana megbánást, ennyit tenne saját pszichés fejlődése érdekében és elkövetett bűneinek helyrehozataláért, akkor nem vonulnának évről évre sajnos hasztalan tüntetni az állatvédők nem csupán a releváns törvényi háttér szigorításáért, de a kiszabható büntetések elrettentő jellegű példaértékének alkalmazásáért is. De ne szaladjunk ennyire előre…

Nem mellékesen: fizikai erőszakot és kényszert alkalmaznak napi szinten az állatorvosok és asszisztenseik, amikor egy harapós állat száját összezárják, lefogják őt, lekötözik a sérülés elkerülése érdekében. Fizikai erőszakot és kényszert alkalmaznak azok a gazdák és kiképzők is, akik fojtó nyakörvvel kontrollálnak egy náluk jóval erősebb, gyorsabb és agresszívabb ragadozó állatot, hogy ne tegyen kárt sem bennük, sem más állatban, adott esetben ne ölje meg őket vagy ne kapjon ki síró csecsemőt egy babakocsiból. Nyilván az állat nem örömében fuldoklik. Nyilván egy adott ponton túl más eszköz nincsen. Nyilván nem ezen tárgyi apparátussal kell egy kölyköt nevelni, tanítani. Fizikai erőszakot és kényszert alkalmaznak azon közfeladatot ellátó gyepmesteri alkalmazottak, akik halott gazdájuk teteme mellől „begyűjtik” az őrjöngő, hátramaradt, extrém veszélyessé vált, gyászoló kutyát. Aki kétségbeesésében marcangolna, nekimenne a világnak. És fizikai erőszakot, kényszert alkalmaz az az emberi szülő is, aki testi fölényét kihasználva ragadja meg erősen gyermeke csuklóját, amikor ő egy életkori sajátosságaiból vagy neveletlenségéből fakadó hisztis sírásroham közepén úttestre akar szaladni - így menti meg életét. Érdemes elgondolkodni „bántalmazás” és bántalmazás közti definiális különbségen…

-        Azt hiszem, ez azon pillanatok egyike, amikor értelmetlen bármi kérdést feltenni. Inkább hallgatlak, mesélj.

-        Amikor kellő mennyiségű időm lett, jól menő vállalkozásom és stabil egzisztenciám, felerősödött a vágy, hogy nagyon szeretnék egy kutyát. 4-5 szervezettel vettem fel a kapcsolatot, elkezdtem velük és kutyáikkal ismerkedni. Pár hónap elteltével ún. együttlakási-próbára adtak ki egy staffi kutyust. Hazamentünk. Nagyon magas energiaszintje volt, túl a fajta-jellemzőkön. Észrevettem, hogy kedvezőtlenül hatunk egymásra. Olyan szinten idegesítjük a másikat, hogy én a plafonon voltam egy szimpla utcai sétától, ő pedig hányt az idegességtől, hogy nem tud nekem megfelelni, hiába igyekszik visszafojtani hevességét. Nem ölt meg senkit, nem támadott vérre menően. Tanulékony, barátságos kutya volt. Pont azért adták ki „próbára”, mert látták rajtam, komolyan gondolom, képes vagyok következetesnek és erélyesnek lenni. De nem illettünk egymáshoz. Napi kapcsolatban álltunk ezen időszak alatt a szervezettel, három hét alatt született meg a döntés, hogy nem ő lesz a kutyusom. Utólag visszagondolva, ha a leendő gazdikat kellően megismerve (amely folyamat ellen a gazdi-jelöltek sem támasztanának különböző aggályokat) és a rájuk bízott állatot is szakértelemmel felmérve „párosítanának”, kevesebb kutya lelke törne össze a sikertelen próbálkozásoktól.

        Ezután került hozzám a kutyám, aki azóta is velem van, már többedik éve a társam. Mi már egy család vagyunk és leszünk is.

        De fenti tapasztalatokból kiindulva szembesültem vele, hogy indulatkezelési problémáim vannak. Depressziós voltam, hangulatingadozás ellen kezdtem gyógyszereket szedni. Jelen pillanatban is élek ezzel a háttér-támogatással, éppen csökkentett adagot beszéltünk meg a pszichiáteremmel. Azért kezdtem orvoshoz járni, mert türelmesebb akartam lenni a kutyámmal. Nem akartam olyanná válni a számára, mint nekem az édesapám.

        Autokratizmusban nőttem fel, „értelmiségi fajtájú” elnyomás uralta és uralja a családom a mai napig. Akkor voltam és vagyok jó, ha teljesítek, egyetértek. Egyértelmű, ez kizárólag a maximumot és az afölöttieket jelentheti. Apám soha nem bántott fizikailag. A hangos szó sem volt jellemző. Ám az,  hogy a véleményed az övével szemben az ő szemében nem ér semmit, a saját véleményét objektív valóságként kezeli, tehát te csak rosszul láthatod a dolgokat és ennek következtében rossz megoldásokat és döntéseket hozhatsz az övével szemben, ez meghatározott sok mindent. Nem igazán volt hiteles női mintám se, ami az önbecsülést, az érdekérvényesítést, az asszertivitást illeti. Ahogyan azt sem láttam, milyen a gyengébbet tisztelni, óvni.

        Azt vettem észre, bármennyire nem akarom, mégis, kezdek én is így viselkedni a kutyámmal, akit imádok. Ez addig tartott, ameddig rá nem jöttem, hogy nincsen közös nyelvünk, mert a kutyaiskolákban csak arra tanítanak meg, hogy leültesd, fektesd a kutyád, meg hogyan kell behívni. Egyszerűen nem adtak tanácsot és  nem értették, mikor erről a problémámról őszintén beszéltem velük. Nem tudtak pozitív megerősítésen alapuló technikát javasolni az ösztönkezelését illetően és egy ponton túl nem jutottunk előrébb. Ezért abba is hagytuk egy idő után. A kutyám egyébként olyan, mit én. Mindent gyorsan tanul meg, jó akar lenni, figyel. Érted, hogy nem ezzel volt problémánk? Én túlkontrolláltam, nem ismertem őt, nem volt technika a kezemben, amivel megértethettem volna magam vele, nem adtak információkat a reakcióinak az értelmezéséhez, ő pedig félős volt, nem akart pisilni a sétákon, makacskodott és egyre jobban félrement az egész.

-        Dóri, mit tettél a kutyusoddal, amit te bántalmazásnak aposztrofálsz?

-        A kutyám kényszerességre, különböző fixációkra hajlamos. Ennek egyik példája, hogy csak a fűbe akar pisilni, elég nehezen találja meg a helyét egyébként is. Bokros helyen szereti végezni a dolgait, ahol kevéssé látszik és ahol nem zavarja sem váratlan hang, sem idegen jötte. Ez halálra idegesített, mikor időpontra mentem. A kutya már hetven perce lent van, ez még csupán a reggeli séta a betondzsungel közepén, de egyszerűen nem végzi a dolgát. Annyira beleéltem magam a domináns szerepbe, hogy szerencsétlent végigrángattam szó szerint vagy húsz méteren reggelente. Nem hagytam fűben elvégezni a dolgát. (Itt szándékosan nem nézek Dórira, mert szinte a szemembe fúrja az övét, várja, hogy elítéljem. Ugyanakkor ott gyűlik a könny is szemeiben. Nem vájkálni akarok. Csak megmutatni a kutyás szakemberek felelősségét egy-egy tanácsadásuk kapcsán és egy embert, aki komfortzónáján bőséggel túllépve tesz önmagáért és kutyájáért, aki elszánt, hogy megtörje a mérgező családi mintákat és újakat akar kialakítani kutya és ember egészségesebb együttéléséért.) A másik, hogy amikor jelző ugatást hallatott és első szóra nem hagyta abba meg sokadikra sem, akkor a kelleténél erősebben fogtam össze a száját, felnyüszített. Volt, hogy annyira megrántottam a kis testét, hogy szó szerint a levegőbe repült a pórázon. Soha nem akartam fizikailag bántani, de egyszer a levegőbe rúgtam és sajnos beleszaladt. Tudtam, hogy nem kellene így viselkednem, de nem bírtam megállni.

        Egy ilyen állapotom nagyjából tíz percig tartott. Utána fél napig nem engedtem magamhoz. Mert haragudtam rá, mert magamra haragudtam. A terápia során rájöttem, sokkal fontosabb személyiségünk ismerete, elfogadása és értése, mintsem gondoljuk. Én sosem tudtam egy társas összejövetelen az a személy lenni, akire figyelnek a többiek. De mindig vágytam erre. Kicsinek és szerethetetlennek éreztem magam ennek hiányában. Ezért volt jó a munkám, az online tér, ahol elég figyelmet kapok. Emberekkel soha nem konfrontálódtam fizikailag. A kutyám viszont olyannak tűnt a szememben szófogadatlansága révén, mint a „társaság”, aminek tagjai tökéletesen figyelmen kívül hagynak. Valójában nem egy-egy viselkedés-eleme borított ki, hanem ez a hasonlatosság, ami tudat alatt munkált bennem. A „társaság” és édesapám.

        Ezzel sajnos megint korrelált, amit a kutyaiskolában tömtek a fejünkbe: a kutya egyfajta negatív antropomorfizációjára gondolok. Ha te nem döntesz, majd ő dönt. És tudatosan. És ellenedre. Mert vagy ő a domináns vagy te. Mert jóformán minden dominancia-kérdés. Ez hülyeség így önmagában.  

        Tudod most tartok ott az életemben, hogy elengedjem ezt a „döntési”- mizériát. Hogy ne arról szóljon a párkapcsolatom önmagamon belüli megítélése és jellemzése, hogy a fiú vagy a lány hoz döntést. És aki egyszer dönt, az mindig dönt és mindig nyer. Én mindig vehemensen tiltakoztam a kutya nevelése és a gyereknevelés közti egyenlőségjel tétele ellen. De ugyanazokat a problémákat éltem át, mint a gyerekkel. Haragudtam rá, ezért a fizikai fölényemhez folyamodtam saját frusztrációm levezetése érdekében. Olyan ez, mint amikor a szülő kétségbeesetten próbálja visszatartani a gyerekével szembeni negatív érzését és ennek fejében vagy nem nevel, lovak közé a gyeplőt alapon mindent ráhagy a gyerekére, akiből erre válaszreflexióképp egy szép, nárcisztikus személyiségzavaros, önző ember cseperedik vagy túlkontrollál. Amit az apám tett. Elég lenne megengedni, hogy negatívan is érezhetünk, ezt elmondani gyereknek, kutyának és keresni egy értelmes stressz-oldó módozatot.

Akár minden egyes új napon. Mert garancia nincsen.