„Eb-kidobó” McDonald’s módra

A hölgyet öt éves kislányával egyetemben öten tessékelték ki az étteremből. Az ügyből per lesz, s bár a McDonald’s elnézést kért az incidensért, nem ez az első eset, hogy vakvezetőt néznek „egyszerű” ebnek.

Norvégiában a hatályos törvények szerint a vakvezető kutya bemehet az éttermekbe. Hazánkban sincs ez másképp. A derék segítők mindenhova elkísérhetik gazdájukat, ahova nem kell speciális felszerelés pl. műtő, művese központ stb. Ahol más higiénia szabályok, sterilitási előírások vannak érvényben, oda az utca embere sem mehet be védőruha nélkül, így a vakvezetők sem tehetik be mancsukat. Minden más esetben zöld lámpa áll előttük.

Elvileg.

Gyakorlatilag azért tudjuk, hogy ez nem minden esetben valósul meg. A mai napig vannak olyan boltok, üzletek, ahol a tulajdonosok a törvény felett állónak gondolják magukat. Legtöbbször persze nem a rosszindulat, hanem az információ hiány okozza a konfliktust. Ezek a szituációk megbeszéléssel könnyen kezelhetőek, de nem egy hazai esetről tudunk, amikor az Egyenlő Bánásmód Hatóság segítségére volt szükség.

A McDonald’s annak idején engem is a négy falán kívül akart tudni. Lili még tanonc kutyaként rótta velem az utcákat, de nyakában a vöröskeresztes biléta, s testén a hám egyértelműen jelezte: ő kicsit más, mint a többi négylábú. A vakvezetői jogok őt is megillették, másképpen nehéz lett volna vele gyakorolni, közlekedni. Természetesen közel egy évesen kifogástalanul viselkedett, nyugodtsága, fegyelmezettsége nem hagyott kétséget afelől, hogy a gyorsétteremben sem lesz vele gond.

Ahogy beléptünk, a biztonsági őr azonnal elkapott. Egy lépést sem tudtam tenni, mert határozottan megragadta a karomat, és irányított kifelé. Azt gondolom, hogy sem a fizikai kontaktus, sem az erős stílus nem volt helyénvaló, de Lili tanoncsága miatt (kiszabadítva a kezemet) önként távoztam. Két hónappal később a kitűnőre vizsgázott segítőmmel, s kiképzőjével tértünk vissza, hogy közösen elfogyasszunk egy fagylaltot. Az úriember hatalmas léptekkel megindult felénk. Magasra tartottam Lili igazolványát, aminek láttán megtorpant, majd kénytelen-kelletlen engedte, hogy helyet foglaljunk.

A történet pikantériája, hogy nem járok a mekibe, azóta sem. Mégis kötelességemnek éreztem, hogy zöld utat nyerjek, nem Lilinek, vagy magamnak, hanem a további segítő mancsoknak.

Ha tetszett a cikk, és szeretnél értesülni legújabb híreinkről

kérünk lájkold Facebook oldalunkat!