Lemondani a kutyáról, kitartani a kutya mellett… - II.rész

Aktivitás a gazdival, nevelés, szeretet – ezek biztosítják kutyája jólétét.

Panyi Zita diplomás kutyatréner segít a kutya-gazdi kapcsolat harmonizálásában.

panyizita.hu

(A személyiségi jogok védelme miatt a történetben szereplő kutya és gazdája neve meg lett változtatva.)

A Széchenyi-hegynél sétálunk Budán. Szombat délelőtti csönd, nyomokban hófoltok. Három órát fogok eltölteni annak a férfinak a társaságában, akit életemben kétszer láttam futólag. A kutyája mellettünk battyog. Frissen örökbefogadott, erőteljes szépség. A félelemnek nyoma sincs bennem, noha húsz perce rendesen megtáncoltatta a kocsit a felbukkanó német juhászunk miatt. Nézem Zalán arcát, amint elbeszélget vele egy-egy fegyelmezést követően – ismerkednek egymással. Nem tudta otthagyni a fekete kutyát a menhelyen… Abszurd helyzet. Nem tudok róluk semmit. Nem tudom, mivel telnek Zalán hétköznapjai, van-e hobbija, nem ismerem a beszédmodorát, a világlátását, a történetét. Mégis interjút kértem tőle.

Mert kilenc éve nem lépte át vendég a lakása küszöbét. Kilenc évet töltött szó szerinti életveszélyben. Kilenc éven keresztül hegy- és sziklamászásnál alkalmazott, nagy szakítószilárdságú kötelekkel és karabinerekkel biztosítva sétáltatta szájkosárban előző kutyáját, Regét, akit valahány állatorvos és kiképző, aki csak látta, az első 3 perc után altattatott volna. Zalán karjai csomósak – a csontsérülések utáni szabálytalan összeforradásoktól.  A Balaton mellett vásárolt telket, hogy az ő kutyusa is szabadon futhasson valahol, mint a többiek „átlagos” kutyái. Hétvégente oda utaztak Regével. Akit kizárólag bódítva vizsgálhatott, olthatott állatorvos. Zalán azt mondja, ha Rege meg akarta volna ölni őt, milliószor megtehette volna. És azt kéri, a róluk szóló cikk lehetőleg kerülje a heroikus felhangokat… Mintha azt olyan könnyű lenne!

Pedig minden megvolt: korábbi kutyás tapasztalatok, fajtaismeret – „Gyerekkorom óta csak német juhászkutyám volt, a többiről fogalmam sincs. Már annyi féle kutya van, gondoltam, akkor maradok a jól bevált receptnél.” Letisztult elvárás-rendszer a kutya felé, mobil munkavégzés szintén adott volt, ami csak kell.

A következetességgel sem voltak problémák. Eszembe jut a minap az állatorvosi rendelőben látott anyuka: „Döncike, anya háromig számol, addigra engedd el a kutyus pofiját és ne rángasd őt a pórázzal. Eeegy…” Aztán a mondat itt abba is maradt, Döncike meg még öt percig nyálas arccal püfölte tovább az előtte heverő berni pásztor kölyök pofiját, aljasul rángatta a madzagját… Anyuci pedig, noha vagy háromszor kérte a mellettük ülő kölyök gazdija, hogy oltatlan kutyájára ne eressze rá az övékét, mintha nem dekódolta volna e szavak jelentését. Persze, hogy odaengedte… Szemmel láthatóan meg volt róla győződve, ő szuper anyuka kimeríthetetlen türelem-készlettel… No de! Kanyarodjunk csak vissza a mi dolgunkhoz.

Zalán javára írható még testalkata, mit mondjak, nem egy kretschmeri leptoszom fiúcska, aki egy kis olasz agarat se képes megtartani, ha arra kerül sor. Itt random bevillan – végképp búcsút intve a kronológiának – a sokat hangoztatott bölcsesség: nem olyan kutyát kapsz, amilyet szeretnél, hanem amilyenre szükséged van. Oké. De ugyan ugorjon már elém az az ember és bőszen integető kezével jelentkezzen, akinek egy genetikai sajátosság folytán küllemben csodaszép, ám „idegrendszer nélküli” negyvenkilós, állatra-emberre egyaránt veszélyes házi kedvencre van szüksége odahaza! Akitől nem pattanhat ki lendülettel csak úgy kedvére ágyából, mert a kutyus ráfog a lábára. 400-500 kg-os harapáserősséggel, csak mert gazdival szemben mégsem vetjük be teljes erőnket. Tartja, majd ha kedve szottyan, elengedi. „Általában el szokott engedni.” Aki mellett nem lehet hirtelen mozdulatokat tenni, zajt keltve arrébb tolni egy poharat a dohányzóasztalon, hangosan nevetni vagy telefonálni, mert támad. Aki dührohamot kap, ha a gazdi elkésik otthonról, azaz tíz perccel később lép(ne) be a lakás ajtaján… Akit – és itt tegyük nyugodtan félre az állategészségügyi okosságokat – egyes egyedül fél kiló háztartási keksszel lehet sétára indítani, mert kizárólag azzal terelhető figyelme. Pillanatokra. Ki az az ember, akinek ilyen kutyusra van szüksége? Ki az, aki 9 éven át kitart ilyen kutya mellett?

- Ha lehetséges lenne, újra Regét választanád?
- Nem hoznám el. Otthagynám őt az alomban, a testvérei között. Amikor meghalt, hetekig olyan érzésem volt, hogy ott van a lakásban. Figyeltem, ha jött a postás, nehogy a kutya… aztán rájöttem, üres a lakás. Hiányzott a kiskutyám. – Zalán hozzáér fekete kutyusa fejéhez.

Hogyan történhetett meg az, amit ők átéltek?

- Már 5-6 naposan látszott az eltérés. A tenyésztő egyébként korrekt ember, munkavonalas kutyái vannak, ritkán hoz le almot. Kijártam hozzá külföldre kiskutyákat nézegetni. Ott voltak, úgy nézett ki, az összes egyfelé tapogatózik, cumizni akartak. Egy kutya volt a vacok túlsó végébe elhúzódva a többiektől – aztán egyszer csak gátlástalanul átgázolt rajtuk. Ő volt Rege. Később a kölykök figyelték a jövés-menést, hallgatóztak. Rege nem kereste az emberi társaságot sem. Gyakran tutulgatott azon a jellegzetes, furcsa hangon. Nagyjából minden ok volt neki a tutulásra. Mintha a testvérei tartottak volna tőle.  Gyönyörű volt, ezüstös-kék bundával, formás ki maci testfelépítéssel, világoskék szemekkel. Ezek a színei később is megmaradtak.

Rege tehát kék színű bundával született (ezt néhol ezüstnek nevezik) és világoskék szemekkel. Alaposan a nemzetközi szakirodalom mélyére kell ásnunk, ha bármiféle tanulmányt kívánunk olvasni a kék szín és a viselkedés, kék szín és idegrendszer, kék szín és állategészségügy kapcsolatáról a német juhászkutya, mint fajta vonatkozásában. Az American Kennel Club (AKC) saját szabványa szerint a német juhászkutyák kék színét súlyos hibának tekintik a megjelenésen alapuló kutyakiállításokon. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI = Fédération Cynologique Internationale) e színt nem sorolja az elfogadottak közé. Ennek megfelelően kivonják a tenyésztésből az említett színkombinációval született egyedeket. Talán nem véletlenül, bár tény, mindezidáig csupán küllemi szempontok lettek felsorakoztatva. Hogy mégis miért tenyésztik (szaporítják?) őket például az Egyesült Államok némely pontjain, legyen erre elég magyarázat az: ameddig sok ember cukinak meg menőnek találja az orrnyílás nélkül született kutyákat és tenyészti őket, az egész életükben fulladással, légszomjjal, hőgutára való hajlammal küszködő kutyákat és tenyészti, kiválasztja őket vagy a félbevágott békára emlékeztető gerincvonallal született kutyákat, nem beszélve az extrém erős zsákmányszerző ösztönnel bíró egyedek ész nélküli, „trendi” hájpolásáról, addig mit várunk? Ha nem produkálnánk rá keresletet, megszűnne a kínálat. Ilyen egyszerű.

A szakirodalom a dobermann fajta kapcsán tartja számon a kék színt, melynek megjelenése magas százalékban jár együtt káros egészségügyi következménnyel. Ez az ún. Kék Dobermann Szindróma, mely során a kutya 2-3 éves korára foltokban kihullajtott szőre helyén, a megkopaszodott területeken sebek alakulnak ki, viszketés keseríti a kutya mindennapjait, jelentősen rontva ezzel annak életminőségét.

- Elég hamar kiderült, Regét nem érdekli a kutyakiképzés. Nyolc hónapos korára komolyan támadott. (Ekkor van a legtöbb kutya az ivarérés után, a bevésődés időszakának elején, jellemzője a kornak, hogy fokozottan kérdőjelezik meg rangsorbéli pozíciójukat.) Nála nem vált be, hogy megmutatom milyen határozott gyerek vagyok, se az előző 25 évem összes kutyás tapasztalata. Rájöttem, magam ellen dolgozom, ha tovább erőltetem őket. Aminek előbb-utóbb csúnya következménye lesz. Kezdtem kitapasztalni, mit, meddig lehet vele. A hangom például fölösleges volt emelgetni. A kutya úgyis hangosabb volt. Kezdetben, kétszer-háromszor megszólalt a kapucsengő, de nem tartott sokáig a korszak, kiiktattam. A kutya ha meghallotta, olyan állapotba hergelte magát, hogy képes volt álló óráig teli torokból üvölteni, tudod, azzal a tipikus idegszaggató német juhászos süvöltéssel. Amikor ezt az autópályán adta elő, mert szerinte túl közel jött hozzánk egy másik kocsi, volt, hogy azt hittem, megbolondulok. Szó szerint szédülni kezdtem egy idő után, félre kellett állnom. Köszi, hogy nem kérdezed, miért nem nyúltam hátra fegyelmezni… Elég necces fél kézzel kormányozni, ha egy német juhászkutya állkapcsa szorítja satuként a csuklód… Ja és kössön be kutyabiztonsági övvel ilyen kutyát az, aki megunta az életét. Egyébként Rege kreatív kiskutya volt. Számomra is érthetetlen módon a szájkosarát hagyta, hogy rátegyem. Viszont rájött, ha vezetés közben hátraszólok neki, vagy a kimerültség miatt hullafáradtan véletlenül odanyúlok a kezemmel, remekül lehet a kosárral verekedni. Érdekes, sosem a fejemet vette célba, elszánása a fejtámláig tartott.

- Ekkorra már megmutattad őt több állatorvosnak, kiképzőnek, igaz?
- Persze. A tenyésztőjének azonnal telefonáltam, amint rájöttem, mekkora a baj. Találkoztunk, később többször beszéltünk telefonon. Nem adtam őt vissza. A fickón láttam, őszintén meg van ütközve és borzasztóan sajnálja. Bizonytalan volt, korábban nem fordult elő nála hasonló eset. Felhívott jó pár állatorvost, kollégákat, de igazából senki nem adta a nevét ahhoz, hogy kimondja mi ez. Mi miatt van, lehet-e vele bármit kezdeni? A mai napig nincsenek pontos válaszok.  A kék szín? Színtől függetlenül idegrendszerileg beteg a kutya? Volt állatorvos, aki meglátta és azonnal mondta, a közelébe ne menjen. Így nehéz. De meg tudtam őt érteni. A kiképzők java nem vállalta, egyet majdnem megölt. Mondjuk furcsa, eleinte nem akartak komolyan venni. Azt hitték, túlzok a telefonban vagy azok közé tartozom, akiknek gondot okoz ignorálni a kutyát egy hülyesége miatt. A másik amit láttam, nagyon sokan szakkönyveken szocializálódtak hús-vér kutyák helyett. Ők azt hiszik, elolvasnak, látnak valamit, arra majd minden kutya a lábuk elé hever. Szurkolok, hogy ne fussanak bele egy Rege-féle kutyába, mert addig ível a szép karrierjük. Kicsit több alázat kéne. Szakértelem ide vagy oda, ameddig valaki nem tapasztalta a bőrén vagy testközelből, mire képes egy kutya, pláne egy idegrendszerileg beteg ragadozó állat, addig lövése nincs, miről beszélünk. Nem ugyanaz videón látni meg szó szerint túlélni egy támadást. Vitatkozhatunk azon, mennyire komoly, rutinos meg egyebek. De ez nem az a történet, hogy lusta vagyok még mozgatni is a kutyám azt hopp a fejemre nő, mert agy nélkül választottam fajtát és egyébként sz*rok az egészbe. Az ilyeneknél persze hogy megfegyelmezi a kutyus a gazdát, amúgy meg neki van igaza, én is azt tenném. Érted, itt jó esetben pár hónap vagy félév munkájával helyrerakható. Vagy egy új, normális gazdához kerül a kutya.

Szóval az ominózus eset után nem erőltettem a kiképzős vonalat se. Talán egy srác akadt, aki értette mi a helyzet, miért nem üvöltöm le a kutyám, miért nem somom fejbe, próbálom földre borogatni vagy hasonlók, amikor rám fog. Gondolj bele! A kutyádról van szó, társadként tekintesz rá, gombóc-kora óta együtt éltek, fölhalmozódik benned egy csomó szeretet, minden tapasztalatoddal igyekszel őt jól nevelni, szép életet biztosítani neki. Aztán elég egy mezei kopogtatás és a rosszullétig húzza magát, majd’ szétpattan az agya. Hosszasan őrjöng. Máskor rád támad, mert lenyúlsz az ágyról, hogy megsimogasd. Hagyja. Két mozdulat után megelégeli. És ahelyett, hogy jelzést adna, arrébb menne… Na az ilyen biztosan észbe kap, ha megcibálom a nyakörvét… Helyreugrik a feltételezhetően genetikai eredetű betegsége, küzd a világbékéért nekem meg dagad a mellem, milyen frankón helyreraktam… Az egyetlen, amit elértem volna vele, hogy tényleg megöl, ha egyszer lankad a figyelmem vagy olyat hibázok. Volt Regének elég baja nélkülem is. Ki szeretne ilyen állapotban létezni? Kicsi kora óta gondok voltak az emésztésével is. Elengedett ő, ha megfogott. Arra kellet csak figyelnem, ne nézzek a szemébe meg maradjak veszteg. Lehetőleg ne hátráljak. Picit oldalt fordultam, enyhült a fogása. Innen idő kérdése volt. Nem tépett, nem váltott fogást, csak tartott.

- Sose gondoltál rá, hogy végleg elengedd őt – idő előtt?
- Az első támadása után (engem támadott meg) megfogalmazódott bennem a kérdés. De nem mint szándék, hanem mint lehetőség. Mi lenne jobb? Neki? Nekem? Aztán soha többet. Nem akartam őt elaltattatni! Ő az én kutyám! Rege ugyanúgy örült dolgoknak, mint más kutyák! Szeretett napozni, sétálni, játszani az ő elképzelései szerint. Idősebb korára megbékélt az utazással is, a Balatonnál nagyokat futott és édes volt, miközben aludt. Amikor te láttad, már lenyugodott kutyus volt, 8 éves...

Felsejlik első találkozásom Regével. Tél volt akkor is. Egy ismerősön keresztül hallottam róla, van egy különleges kutyus, akit megnézhetnék, ilyet úgyse fogok gyakran látni. Tanulni akartam tőle. Két feltétel volt: nem megyek hozzájuk 5 méternél közelebb és nem próbálom „megjavítani” a kutyust. Okéoké. Nyakig beöltözve értem a hegytetőre. Épp nem volt fűtés a kocsiban.  Messziről láttam egy alakot. Tizenméternyi madzagokkal betekerve, szájkosarak lógtak róla, egy tucat táska a csípőn, derékon, combon. Karabinerek mindenhol. Észrevehetőek voltak, mi tagadás.

És ott volt Ő. Hatalmas, nemes megjelenésű német juhászkutya. Csodaszép. A kutyák királya lehetne egy másik életben, amiben egészségesnek születik. Kiszállok, ajtó becsuk. Francba, dörrent. Pedig figyeltem rá. Rege rákezdett… Meghallottam a hangot... Mit mondjak, nem volt kedvem közelebb menni hozzájuk… Pedig még két lábra sem ágaskodott. Előzőleg megbeszéltük, nem kiáltok oda köszönés gyanánt, nyilván nem integetek, a kutyára véletlenül se nézek. Álltam lecövekelve. Emlékeztetnem kellett magam, hogy tréner vagyok, kaparjak már össze legalább egy csipetnyi közönyt. Ezt hajtogattam magamban mantraszerűen. Azóta bármilyen hangzavarból kiszúrnám azt a bizonyos hangot. Hatalmas felkiáltójel számomra, ha ilyesmit hallok egy kutyától. Talán egyszer, ha előfordult… Nem félelem, nem hiszti, nem pánik és furcsa… de agressziónak se mondanám. (Közben pontosan tudom, milyen típusú offenzív agressziós megnyilvánulást láttam.) Felháborodás, talán az leginkább. Egy magányos állat kétségbeesett felháborodása, amiért nem érti a világot, nem érti benne saját magát. Nem érti, a jól megszokott és egész nap várt magányos erdei sétájuk közepébe hogy csöppenhetett egy idegen. Hogy kerülhetett ide idegen autó, hogy törhettek be idegen szagok, idegen hangok. Ő békére vágyott. És arra, ha az ő fogalmai szerinti „szokatlanra” bukkan, mint egy házfalra szerelt postaláda, egy otthagyott seprű, akkor azt messziről eredeztethető munkavonalas juhászvérének szava szerint gyorsan megmutathassa a szeretett gazdinak, mert dicséretet és kekszet kap érte. Ezt a játékot találta ki magának és űzte évek óta. Feladata volt, kereshetett, jelezhetett, hasznos lehetett. Közös játékuk volt ez többórás barangolásuk során.

Másfél óráig követtem őket tisztes távolságból és néztem a millió jelenetet egy különleges kutya és különleges emberi társa között. Összhangban voltak. Ugyanolyan távolságot tartva hagytam magukra őket, ahogyan jöttem.

Ez az írás nincs befejezve, csak abbahagyva. Nemcsak Regétől tanultam.

Zalán sosem tekint úgy a kutyákra, ahogyan Rege előtt.

Van Petri György költőnek egy remek mondata: „Körülményekkel mindig lehet győzni / az önigazolást, mentegetőzést.” Zalán és Rege nem mentegetőztek…

Rege már nincs velünk. Zalán kérésére kutyusa testében nem kutatták orvosok különlegességének okát és titkát. Teste a közös nyaralójuk telkén pihen, békében.