Miért érintik össze orrukat a kutyák?

Nemrégiben szemtanúja voltam egy kutyacsalád rituáléjának. Egy alomnyi kölyköt közelített meg egy szuka (nem a mamakutya), és ahogy a négy apróság odaugrándozott hozzá, ő lehajtotta a fejét, majd orrával megérintette a kölykök orrát, szép sorban. Volt, amelyiknek megbökdöste pofiját, és testük más részeit is megszimatolta, ugyanakkor a kapcsolatot mindig az orrérintéssel kezdeményezte - írja Stanley Coren*, kanadai kutató, kutyaszakértő, a pszichológia professzora.

Az állatok kommunikációjának tanulmányozói számára úgy tűnik, a résztvevők gyakran érintik össze orrukat és pofájukat üdvözléskor. Valójában ez sokkal gyakoribb a macskáknál, mint a kutyáknál – előbbieknél megfigyelhető, ahogy az érintés után egymáshoz dörgölőznek vagy tovább folytatják a másik fejének és teste egyes részeinek szimatolását. Ezt az orrérintéses köszöntést szinte minden találkozásnál használják, amennyiben a másik macska fellépése barátságos, nem fenyegető.

A kutyák ezzel szemben jóval válogatósabbak e téren; olybá tűnik, nekik egyáltalán nem mindegy, kinek is érintik meg az orrát, pofáját. Nem minden üdvözlést kíséri ez a gesztus, ugyanakkor annál gyakoribb, hogy a felnőtt kutyák így köszöntik a kölyköket. Megszokott dolog akkor is, amikor egy másik faj barátságos képviselőjével találkoznak, ezért is láthatjuk, ahogy egy kutya megérinti egy macska, kiscica, ló, stb. orrát az ismerkedés során, majd később üdvözlés gyanánt. Akkor is folyamodhat ehhez a kutya, amikor egy kisgyermek közelíti meg, például ha egy csecsemő óvatosan odakúszik-mászik a család kedvencéhez.

Némi utánajárással arra jutottam, hogy az orrérintés a kölyökkutyák szocializációjának szerves részét képezheti. Azokban az esetekben, ahol az adott kutyafajtára jellemző a csipkedés, azt tanácsoltam a gazdiknak, hogy már kölyökkorban kezdjék el hozzászoktatni a kutyát az orrérintés gesztusához. Vonják be a családtagokat, barátokat, ismerősöket, hogy minél többektől, minél többféle helyzetben megtapasztalhassa a kiskutya, hogy az orrérintés nemcsak jó, de hasznos dolog is - folytatta Stanley Coren. 

Úgy tűnik, ez felgyorsíthatja a szocializáció folyamatát, és a későbbi életszakaszokban is csökkentheti csipkelődés okozta esetleges problémákat. Minden kutyafajtára érvényes, hogy az emberekkel szerzett korai orrérintéses élmények hatására a kutya kevésbé fog fenyegetésként tekinteni az ember közeledésére, valamint arra, ha az illető szemkontaktust kezdeményez vele, vagyis közvetlenül a kutya szemébe néz.

Míg a kutyaviselkedést kutatók többsége elismeri az orrérintéses üdvözlés rituális voltát, egy kutatás szerint ezen felül gyakorlati jelentőséggel is bír. Az Animal Behavior tudományos folyóiratban megjelent tanulmány mesterségesen előállított helyzetben vizsgálta a kutyák viselkedését. A zürichi egyetem zoológus kutatói egyszerre két kutyát engedtek be egy terembe, ám csak egyiküknek engedték meg, hogy felfedezze a helyiséget, míg a másik kutyának az volt a feladata, hogy társát figyelje. Nevezzük őt megfigyelőnek, míg a felfedező kutyát színésznek.

A kísérlet a következőképpen zajlott: a színésznek először is tudnia kell, hogy a teremben elrejtettek egy jutalomfalatot. Ehhez beengedték a terembe, és megnézhette, hova rejtik el a kutatók a falatokat (négy kijelölt pont egyikében). Ezután mind a négy pont előtt felhúztak egy vásznat, és beengedték a megfigyelőt a terembe, majd szabadon engedték a színészt, aki magától értetődően azonnal odarohant a vászonhoz, amelyiknél látta, hogy mögé rejtették el a jutalomfalatot.

Eddig egyszerű: a megfigyelő kutya nem érti, miért szaladgál a színész a vászon mögé, mivel nem tudja, hogy ott jutalomfalat van elrejtve. Ám a kísérletvezetők igen cselesek, mivel a vásznak felállításakor titokban elvették a finomságot. Ily módon a színész kutya egyszer jutalomfalatot talál (és persze befalja), míg máskor ugyanúgy beszalad a vászon mögé, és meglepődve nézi a falatka hűlt helyét.

A kísérlet végeztével a kutyákat odaengedik egymáshoz, hagyják, hogy interakcióba lépjenek egymással. A várakozásoknak megfelelően gyakran megfigyelhető, ahogy összeérintik orrukat, az üdvözlési szertartás részeként. 

És itt jön a csattanó: ha a színész kutya sikerrel járt a tesztben (talált jutalomfalatot), az orrérintés után jóval nagyobb az esélye annak, hogy a megfigyelő kutya is odarohan ahhoz a vászonhoz, ahol társát előzőleg látta. Megvizsgálja a terepet, maradt-e még finomság a rejtekhelyen. Ám ha a színész nem talált falatkát, akkor a megfigyelő is kisebb eséllyel fog elindulni felfedezőútra. Ha mégis így tesz, sokkal több időt tölt el a vászonnal elfedett terület átvizsgálásával.

Mindezek alapján úgy vélik a kutatók, az orrérintéssel nem csupán egymást köszönthetik a kutyák, de magában foglalja az alábbi kérdést is: „Láttál erre valami finom harapnivalót?” A válasz a másik kutya leheletében rejlik, és az is lényeges, hogy abból az irányból lehet-e számítani a nasira, amerre a megfigyelő kutya a színészt látta járkálni.

Az eredmények igazolják, amit a kutyák ismerői már eddig is gyanítottak: kedvenceink természetükből fakadóan társas, barátságos lények, de még erősebben megmutatkozik ez az oldaluk akkor, amikor valami finomságra lehet számítani.

*Írásunk a Psychology Today magazin cikke alapján készült.