Séta a hóban? Kösz, de nem! - Takarója alá bújt a tacskó, miután hozzáért mancsához a hó

Vidám szaladgálás és ugrándozás közben még meg is hemperegnek benne. Igen, a hó! A kutyák egyszerűen odavannak érte, de azért bőven akadnak kivételek is. Mint Norman, a hosszúszőrű tacskó. Alapjáraton imád játszani, és persze mindig családja tudtára adja, ha kedve lenne egy kis mókához, de a telet nem neki találták ki.

„Egy igazi rosszcsont! Szeret bújócskázni és mindenféle papírt megcsócsálna” – mesélte róla gazdája. Sűrűn találkozhatnak vele egy puha takaró alá kucorodva, de azért a finomságok illatára elődugja nóziját. Most, hogy megérkezett a zimankó, és odakint repkednek a mínuszok, Norman szerint ennél jobban nem is üthetné el idejét.

No de mi lesz így a sétákkal? Hiszen vannak bizonyos dolgok, amiket senki más nem végezhet el helyette. A kis tacskó legnagyobb bánatára… Történt ugyanis, hogy a minap egy hatalmas hóvihar söpört át otthonuk felett. Ám amikor kinyitották neki az ajtót, mondván, most aztán már igazán jó lenne kimennie, ha csak két percre is, Norman tett egy lépést a hóban, és nyomban sarkon fordult:

„Éppen csak hozzáért a mancsa a hóhoz, felnézett rám, és pucolt vissza a szobába, egyenesen a kanapéra, be a takarója alá.”

Bármivel is próbálkoztak, képtelenségnek tűnt kicsalogatni a fura, fagyos rettenetbe. Őurasága továbbra is tisztelettel adózik a kényelem előtt, márpedig odakint azt nem találni. Így hát nem volt mit tenni, utat kellett törni neki a hóban: apukájának három órányi kőkemény munkájába telt, mire Szőrmók Herceg elfogadhatónak találta a körülményeket:

„Addig nem volt hajlandó kimenni a kertbe, amíg a férjem teljesen el nem takarította az útjából a havat. Nehogy véletlenül hozzáérjen a mancsához egy hópehely” – emlékezett vissza nevetve gazdája.

Íme egy öntudatos eb, aki pontosan tudja, mit akar. Azt meg pláne, mi az, amit nem – de családja ezzel együtt szereti őt, míg világ a világ. Egy ilyen mosolygós pofi láttán bizony a mi szívünk is olvadozni kezd!