A minitől az óriásig – miért olyan változatos a kutyák mérete?

Első ránézésre a legtöbb állatnál viszonylag könnyű megállapítani, mely fajhoz tartozik, hiszen külső megjelenésük, színük, méretük nagy hasonlóságot mutat. Egy párducot összekeverhetünk egy jaguárral, de azt biztosan tudjuk, hogy mindketten a nagymacskafaj képviselői. Mi a helyzet a kutyákkal? Felsorolni is nehéz lenne 5 percben a fajták nevét, és akkor még nem beszéltünk a keverékekről...

 „A ma létező emlősök közül a kutyák mérete mutatja a legnagyobb változatosságot” – mondta el K. Gordon Lark, az Utah Egyetem biológusa. – „Régóta foglalkoztat minket a kérdés, hogy honnan ered ez a hatalmas különbség?”

A DNS nyomában

A kutyafélék családfája, melyben a háziasított kutyát is megtaláljuk, több mint 15000 évvel ezelőtt ágazott el a szürkefarkasétól. A tenyésztés irányított szelekciójának köszönhetően megannyi fajta jött létre a történelem folyamán, melyek mérete, általános jellemvonásai és viselkedési mintái is nagy változatosságot mutatnak.

A kutatók arra voltak kíváncsiak, milyen genetikai tényezők állhatnak ennek hátterében. Ehhez több száz portugál vízikutya gazdájának segítségét kérték. Felmérték a kutyák fizikai állapotát, feljegyezték marmagasságukat és testsúlyukat, röntgenfelvételeket készítettek csontvázukról, valamint DNS-mintákat vettek tőlük, részletesen elemezték genotípusukat.

Miért éppen őket választották? Meglepő módon a portugál vízikutyáknál fajtán belül is nagy eltérések mutatkoznak, már ami a testméretet illeti: súlyuk 11,5 és 34 kg között mozog. A begyűjtött adatok elemzésével a kutatók rábukkantak arra a genetikai variánsra, mely meghatározza, mekkorára fog megnőni a kutya: az inzulinszerű növekedési faktor (IGF-1) a növekedési hormonnal szabályozza a normális csont és szöveti növekedést, fejlődést. Ennek köszönhetően növekednek az emlősök, így mi, emberek is, születésünktől kezdve felnőtt korunkig.

A kistestű kutyák esetében a szabályozó folyamatba „hiba” csúszik, olyan mutáció jön létre, mely visszafogja a gének és hormonok működését. Furcsa is lenne egy labrador-méretű yorkshire terrier. És ezért nem lesz a törpe uszkárnak vagy törpe schnauzernek született kölyökből standard vagy óriás változat.

A közepes és nagytestű kutyáknál azonban ez a mechanizmus hiányzik, így lehetséges az, hogy egy német dog kölyök felcseperedve tekintélyes méretet ölthessen.

Ám egyetlen fajta adataiból lehet-e messzemenő következtetéseket levonni, merült fel a kérdés. Az eredmények alátámasztásához további 3241 kutya méreteit hasonlították össze a kutatók, méghozzá 143 fajtából. Szerepeltek köztük csivavák, mopszok, törpe és standard uszkárok, bernáthegyik és ír farkaskutyák is. A növekedést szabályozó (vagyis elnyomó) szekvencia kivétel nélkül mindegyik kistestű fajtában megtalálható volt.

„Minden, 10 kg alatti kutya rendelkezik vele. Roppant különös!” – jegyezte meg Lark. Ami ennél is különösebb, hogy a rottweilereknél viszont megtalálták ezt a módosulást; őket egyéb genetikai tényezők teszik naggyá.

A farkastól a kutyáig

A kutyák több, mint tízezer éve kísérnek minket utunkon, ez idő alatt szelídített állatokból szeretett kedvencekké váltak. Elképzelhető, hogy a méretkülönbségek is legalább ilyen régre vezethetőek vissza. A DNS-mintákat összehasonlítva ugyanis arra is fény derült, hogy a kistestű kutyákban a világ minden táján megtalálható ama bizonyos genetikai instrukció, mely visszafogja a növekedést:

„Mivel minden kistestű kutyában jelen van, vagy a háziasítás kezdete óta bennük rejlik vagy egy kisebb méretű farkas őstől eredeztethető.” – emelte ki a biológus, aki rámutatott arra is, hogy a "gének e játékára" még nem találtak példát a ma élő farkasokban.

A kutatók véleménye szerint a gének módosulása hozzájárulhatott a kutyafajták gyors elkülönüléséhez is. A kisebb testméret mondhatni kevesebb szükséglettel jár: egy kistestű kutya kevesebb táplálékot igényel, kisebb helyet foglalt el már a hajdani falusi és városi környezetben is, és szállítása is könnyebbnek bizonyul. A praktikus oldaltól eltekintve azért maradhattak fenn az évezredek során, és azért válhattak oly népszerűvé, mert nagyszerű társaságot nyújtanak az embernek. 

„A pirinyó ebek gyakorlati haszna megkérdőjelezhető, hiszen nem kísérik el az embert vadászatokra, nem védik meg a házat a betolakodóktól. Nem képesek elhúzni egy kisebb szekeret, és az embert sem tudják kiásni a romok alól. Mert kicsik. De éppen ezért találjuk őket olyan szeretetreméltónak.” - fogalmazott a tanulmány egyik szerzője, aki egy törpe uszkár-máltai selyemkutya keverék büszke gazdája.

Legyenek bár picik vagy óriásiak, szívükben igazi varázslatot hordoznak, mely mindannyiunkat megérint. Egyetértünk?