Egy görögországi kóbor kutya megható története

Sötétedés után, Görögország egyik meseszép üdülőhelyén sétáltunk a férjemmel a parti sétányon, ahonnan a kevéssé forgalmas falu szélén kötöttünk ki. Napokkal ezelőtt már láttunk errefelé egy kölyökkutyát, így reméltem, hogy azon az estén mi is “belebotlunk”. Így is lett. Előbukkant a bokor alól egy izgő-mozgó kutyafarok, aminek meghajtása odatolta hozzánk négylábú tulajdonosát.

A kiskutya aggódó mamája messziről figyelte a történteket, majd ő is oda merészkedett hozzánk. Láthatóan rég kapott olyan odaadó “gyömöszölést”, mint aznap. A kölyök figyelme időközben elkalandozott. Nem volt nehéz, hiszen más turista is mászkált a görög faluban, és egy farok meghajtású, aprócska szőrcsomó mindenkit levesz a lábáról…

De a mama nem tágított. Egy darabig élvezte még a nem mindennapi simogatást, majd hazakísért minket.

Nem először jártunk Görögországban, máskor is történt már ilyen, a kutyának reggelre nyoma se szokott lenni. De Kormi - merthogy ezt a nevet adtuk neki - ott nyújtózott a terasz előtt, amikor ajtót nyitottunk. Óriási örömtáncot lejtett, amikor meglátott minket, pláne, amikor sétálni indultunk. Egészen a közeli sziklákig mentünk, mert amíg mások egész nap a tengerparton barnulnak, mi szeretünk körülnézni a környéken. A jelek szerint Kormi is…

Csupán a nagymamám pogácsájából kapott egy keveset, és néhány szem pisztáciát evett meg velünk fent, a szikláknál. Bár a testőrünkké vált, nem akartuk nagyon magunkhoz édesgetni őt, hisz egy hét múlva haza kell mennünk. Sajnos ez nem sikerült. A szikláknál egy képzeletbeli póráz került rá, a szeretet póráza, ami összekötött minket vele…

Ettől fogva egy teljes héten keresztül mindenhová elkísért minket. Jött velünk kirándulni, napkeltét nézni, strandolni, de még a neki térdig érő vízbe is bemerészkedett velünk. Úszni már nem mert velünk, ehelyett kiment a törölközőnk mellé, ásott magának egy gödröt az árnyékban, és ott őrizte a cuccunkat. Minden járó-kelőt megugatott, aki a törölközőnk mellett elsétált a parton.

Sajnos a lakott terület kutyái nem szerették, ezért oda csak egyszer merészkedett be velünk, de ha elvesztettük egymást, akkor mindig a szálláshely teraszán várt “haza” minket. Azon néhány alkalommal, amikor elváltak útjaink, akkor élelem után nézett, ami az üdülőfaluban nyáron szerencsére nem nehéz, mert sok turista eteti, simogatja a kóbor kutyákat.

De sajnos a képzeletbeli pórázt le kellett vennünk Kormi nyakából, mert eljött a szabadságunk vége, és jött értünk egy autó. Kormi izgatottan nézte végig, ahogy a csomagjainkat bepakoltuk a csomagtartóba, de nem tudtam a szemébe nézni, amikor beszálltunk az autóba és becsuktuk előtte az ajtót. Már akkor fojtogatott a sírás, de amikor az autó hátsó ablakán kinéztem, zokogni kezdtem.

Kormi, a kis tacskó keverék, rövid lábacskái ellenére minden erejét összeszedve rohant az autó után, amiben ültünk. Borzasztó érzés volt ott hagyni őt, de nem tehettünk mást…

Bár azóta állítólag valaki befogadta őt, itthon csináltattunk neki egy kutyabilétát, hogy ha haza nem is hozhatjuk, a következő évben jelképesen felrakhassuk a nyakába, hogy mindenki lássa, ő nem kóbor kutya, hanem a falu kutyája. De sajnos Kormit soha többé nem láttuk. Bízunk benne, hogy jó helyen van, és fogunk még hallani róla...