Felneveltük egymást

Hihetetlenül rossz apróságként tengette mindennapjait Lili. Persze elképzelhető, hogy az összes, kilenc hetes négylábú éppen ennyire eleven, engem ez a tudat, azonban nem vígasztalt. A rágás, a szekrénysor alá bepisilés, a plüssök lopkodása, és a mindent-azonnal-megevés szokása kicsit megnehezítette közös életünk gördülékeny alakulását.

Az idő azonban a legjobb tanító: nem csak türelemre oktat, hanem formál. Nem hiszem, hogy jó gazdaként irányítottam kedvencem cseperedését. Soha előtte nem volt háziállatom, két teknőst leszámítva. Azt sem tudtam eszik-e, vagy isszák ezt a tudományt. Saját, néha sajátos elképzeléseim nyomvonalán haladtam, s azért néha a tervezettnél ugyan rögösebb úton, de elértük a célokat.

Lili szobatisztasága maga lett a csoda! Aztán a buszozás, autózás, vonatozás könnyedsége egyre erősítette a reményünket. Ügyes, bátor, eleven, és talpra, pontosabban mancsraesett kutya növekedett óvó karjaink között.

Aztán eljött a kiképzés, a komolyodás, az elszakadás ideje. Kamasz kutyámból kezdett felnőtt eb válni, s lélekben én is értem. A feladatra. Az életre. Az újjászületésre. Amikor elkezdtünk együtt ténykedni Lillel valóban mindent újra kellett tanulnom. Hirtelen megfordult, az addig jól begyakorolt szerep: a szőrös társból, egyszerre nevelő is lett. Vezetett, és egyben rávezetett az önálló élet szabadsággal kövezett útjára.

Ez az a csodálatos kettősség, ami azóta is jellemzi a hétköznapjainkat. A póráz az én kezemben van, ha kell nevelem, fegyelmezem Lilit, de ő szinte minden nap tanít nekem valamit. Az alázatról, a türelemről, a munkáról, a boldogságról – így vagyunk egy egész, mi ketten.

Ha tetszett a cikk, és szeretnél értesülni legújabb híreinkről

kérünk lájkold Facebook oldalunkat!