Varázslatos történetek regélnek a kutyák páratlan hűségéről és a szeretett személyhez való ragaszkodásukról: négylábú főhősünk hihetetlen utat tett meg, hogy visszataláljon ahhoz az emberhez, aki élete mélypontján segítségére volt.

Zelda egy zsúfolt menhelyről került ideiglenes befogadóhoz. Súlyos érzelmi megrázkódtatáson eshetett át, szorongásoldókat és nyugtatókat írtak fel neki, ám ezek csak részleges megoldást jelentettek. Új otthonában naphosszat fel-alá járkált és minden váratlan dologtól megijedt, félelmében elbújt. Befogadója évek óta segíti a „problémás eseteket”, több mint 30 kutya rehabilitációjában vett részt, Zelda azonban kemény diónak bizonyult.

A hozzáértő gondoskodásnak hála lassacskán feloldódott új környezetében és elkezdett kötődni gondozójához. Az ideges fel-alá járkálása látványosan csökkent és pár héten belül a gyógyszereket is elhagyhatták. Kíváncsisága felülkerekedett félelmén, gyakran bújt elő rejtekhelyéről és figyelt befogadójára. Még így is két hónapig tartott, mire farkincájával először csóvált, a negyedik hónapban pedig már játszani is kedve szottyant a többi kutyával és vakkantgatott is örömében. Hosszú folyamat volt, mire kibújt a csigaházából, egyre magabiztosabbá vált, így hét hónap múltán készen állt az örökbeadásra.

Az elválás természetesen sohasem könnyű, de az ideiglenes befogadás erről is szól: átmeneti otthont nyújtani egy elhagyott kutyának, hozzászoktatni a lakáshoz, sétához és megannyi ingerhez, ám egy nap elérkezik a búcsú, hogy végleges családba költözzön, átadva helyét egy újabb segítségre szoruló mentvénynek.

Zelda új otthona több mint 60 kilométerre feküdt, befogadója vitte házhoz, de otthagyni annál nehezebb volt:

„Félre kellett húzódnom az autóval, mert nem láttam a könnyeimtől. 12 éve ideiglenesezek kutyákat, de most először éreztem úgy, hogy Zelda az én kutyám, akiről lemondtam.” - emlékezett vissza.

Tíz nappal később jött a rettenetes hír: Zelda kitépte a pórázt új gazdája kezéből és elrohant. Korábbi befogadója azonnal autóba pattant, és a keresésére indult. A közösségi médiában is megosztotta történetét, kutyabarátok segítségét kérte. Eledelt és kamerákat helyeztek ki az eltűnés helyén, melyek rögzítettek a menekülő Zeldáról fotókat. Az időjárás egyre hidegebbre fordult, éjt-nappallá téve kutatták a nyomokat, hogy mielőbb biztonságban tudhassák. „Órákig követtem a nyomokat a mínuszokban, jeges mezőkön, sárba fagyott, havas ösvényeken.”

Két hónappal később hírt kaptak a kutyáról, miszerint félúton látták régi és új otthona között. Ekkor már tudták, hogy Zelda szeretett befogadójához igyekszik visszatalálni. Az örökbefogadók időközben lemondtak róla, átadva az asszonynak a lehetőséget, hogy magához vehesse. Papíron legalábbis, hiszen a kutya még mindig úton volt:

„Zelda már hivatalosan is hozzám tartozott, és minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam.”

Három hónap múltán Zelda már a környéken járt. Jelentkezett egy pár, akik egy hasonló kinézetű, félős kóbor ebet etettek, s végre sikerült befogniuk. Hosszú útja során lesoványodott, alig hasonlított egykori önmagára, a mikrochip leolvasásakor azonban óriási megkönnyebbülés lett úrrá mindenkin: megtalálták Zeldát!

„Igazi csoda történt! 97 nap után újra magamhoz ölelhettem. Nem adtam fel, hogy egy napon megtaláljam, és megígértem neki, hogy mostantól mindig együtt leszünk. Így is lett, szinte minden pillanatban a közelemben van. A kutyáim is nagyon örültek a viszontlátásnak, szeretgetik, gondozgatják a családunk új tagját.” - mesélte a The Dodo magazinnak.

Szeretjük azt hinni, hogy mi választunk kutyát, de az igazság az, hogy mindig a kutya választja ki a gazdáját:

„Aligha hittem volna, hogy egész idő alatt, amíg kutattam utána, ő valójában engem keresett. Most már hivatalosan is összetartozunk. Őszintén szólva, nem igazán volt választásom. Meglehetősen kitartó kiskutya.”