Kutyagoló ébredezés

Ahogy elindulok rögtön egy repedés állja utamat. Hiába, az utcák nem lesznek korszerűbbek. Hogy teljes legyen a boldogságom egy befagyott tócsát kell átugranom, ami valamikor még a felolvadt, s előzőleg el nem pucolt hóból maradt vissza. A kukás autó a közelben zúg el, s három, egymás mellé rakott hulladékgyűjtő között szlalomozok. Jó móka a korán kelés. A konténerek aprócska helyet hagynak a fal mellett, a szűk résen épp csak át tudom magam préselni. Az átkelőhöz érve nagyot kerülök, mert a zebrát renoválják, vagy legalábbis újrafestik, s a bóják végérvényesen lezárják az utat.
Kiérve a térre faágak lógnak arcom elé, a pár nappal ezelőtti szél tépázásának bizonyítékaként. A munkába igyekvők álmos tekintettel menetelnek, olykor szinte nekem rohannak, annyira nem figyelnek. Sebaj, akad, aki helyettük is megteszi ezt.
A madarak didergős csiripelésének neszét elnyomja a közeli építkezés zaja. Korán kezdenek, s a korlátok egyértelműen mutatják: akadálypálya közeleg. Pallók, betontömbök, vas darabok – minden, ami sípcsontnak ingere. Az egyik cölöp kidőlten ásítozik, épp boka magasságban. Átlépem.
Az összekötő kis utcácska hóban ébredt, de nem először. Amióta, hetekkel ezelőtt leesett a fehér áldás, senkinek sem sikerült járható biztonságúvá tenni a flasztert. Egy kis csúszkálás, még reggeli tornának se utolsó.
Végül megérkezem a célhoz. Belépve az ajtón lehajolok, és simogatásra nyúlik a kezem. „Okos, nagyon okos vagy” – dicsérem vakvezető kutyámat, Lilit. Lilit, aki labrador-retriever fajtájú, és aki 2008 óta vezet. Parádésan. Akárcsak ezen a reggelen „Úgy van” – veregetem meg az oldalát, s adok neki egy jutalomfalatot, mire ő puszival, és heves csóválással válaszol. Hiába, rá mindig számíthatok, s tudom: előttünk nincs akadály.