Miért csóválja a kutya a farkát?

A címben szereplő kérdés egyszerűen hangzik, és szinte mindenkinek van rá válasza; legyen az illető kutató vagy kutyabarát, gazdi. De tényleg tudjuk, miért csóvál a kutya? Marc Bekoff, etológus és viselkedésökológus több ízben ír erről az állatok és a kutyák érzelmeiről és viselkedéséről szóló könyveiben – e szerint például a csóválás társas és nem-társas helyzetekben is megjelenik kedvenceinknél. Hogyan, mikor és miért is?

Kutatók vizsgálták a különböző helyzetekben történő csóválást, egy kiemelt momentum előtt, alatt és után. A viselkedés lehet megközelítő vagy azonnali annak függvényében, hogy éppen mi történik: mit gondol vagy mit érez a kutya az adott pillanatban, illetve azt megelőzően és azt követően. Azt már tudjuk, hogy a kutyák emlékeznek korábbi kellemes helyzetekre, ezért csóválnak, ha újra átélik, de az embereket még mindig roppant mód izgatja a dolog mikéntje és miértje.

Harold Spira, a Canine Terminology (Kutyaterminológia) című könyvében a kutyák farkának több mint 25 típusát írja le. Használják akkor, amikor más kutyákkal és velünk, emberekkel kommunikálnak, mi pedig megtanultuk felismerni a jeleiket és a magunk módján értelmezni azokat. Egy boldog kutya általában csóvál, míg egy ijedt kutya gyakran behúzza a farkát a lábai közé. A fejlődést tekintve elmondható, hogy a kölykök kb. 30-50 napos koruk között kezdik el csóválni a farkukat, de már ezelőtt is megfigyelhetünk csóváláshoz hasonló mozdulatokat, például játék, birkózás közben.

Az, hogy mit takar a csóválás és a farok állása, kontextusfüggő: ide tartozik a kutya jelleme, társas kapcsolatai, de azt is fontos nézni, hogy a farok mozgása és helyzete mennyire illik a kutya által adott jelzésekhez. A testbeszéd, a fülek állása, az arckifejezések, a test pozicionálása mellett információt hordoz az, milyen hangokat ad ki a kutya, milyen a járása, és milyen illatokat bocsát ki magából.

Magyarán: az egész kutyát kell látnunk, ahelyett, hogy pusztán a farkincája alapján próbálnánk meg értelmezni viselkedését. Egy lazán csóváló farok jelezhet barátságos hangulatot, míg egy feszes, gyors csóválás határozottságot vagy agressziót – ugyanakkor nincsenek kőbe vésett szabályok, és a csóválás sem mindig egyenlő azzal, hogy „örül a kutyus”.

Az sem mindegy, milyen a csóválás iránya: ha jobbra húz, akkor az általában egy boldog és nyugodt kutyát takar, ám ha balra tendál, akkor már a szorongás és bekúszik a képbe. Ezt alátámasztja egy kutatás is: gazdájuk láttán a kutyák általában gyors ütemben csóválták a farkukat jobbra (ez a bal agyfélteke aktiválódására utal), míg az ismeretlen, domináns kisugárzású kutyák láttán inkább balra csóváltak (ez a jobb agyfélteke aktiválódására utal).

Mindez igazolni látszik a feltevést, mely szerint a kutyák jobb és bal agyféltekéje eltérően specializálódott: a jobb agyfélteke a visszahúzódó, távolódó (konfliktuskerülő) viselkedésre, míg a bal agyfélteke a közelítő (barátkozós) viselkedésre. És még körkörösen is tudnak csóválni!

Mi van, ha a kutya elveszíti a farkát?

A pszichológia professzora, Stanley Coren említ egy esetet, melyben egy kutyának amputálni kellett a farkát azután, hogy szerencsétlenül „összetalálkozott” egy motorral. A beavatkozást követően úgy tűnt, fajtársai nem értették meg, mit szeretne a kutya kommunikálni feléjük. Egy másik esetben egy Echo nevű kutya, miután egy baleseten elvesztette a farkát, megváltoztatta saját kommunikációját: hiányzó testrésze pótlása érdekében egész testét és füleit is bevetett, hogy segítsen megértetni magát fajtársaival és az emberekkel. Érzései kifejezésében főként füleire támaszkodott: amikor nagyon izgatott lett valaki láttán (a jó értelemben véve), teljesen lelapított füleit hátrafele, és szinte azokkal „csóvált”. Emellett kifejlesztett egy sajátos „ugrálós-csóválást”, amikor parányit felugrott és jobbra-balra riszálta hátsóját, hogy „elmondja”, mennyire örül. Semmi ilyesmit nem csinált, amíg megvolt a farka.

Hogyan is alakulhatott ki a csóválás?

Evolúciós szempontból nézve itt két kérdés is felmerül egyidejűleg: hogyan jött létre a csóválás és miért maradt fenn? Miért őrizték meg a kutyák? Itt jön a képbe Silvia Leonetti és kollégáinak kutatása, mely érdekes és fontos szemszögből vizsgálja a témát. A válaszokhoz a Nobel-díjas holland etológus és zoológus, Niko Tinbergen négy kérdését járták körbe: Hogyan működik mechanikusan? Hogyan alakult ki? Mi a célja? Hogyan fejlődött az idők során? Ezek alapján két hipotézissel is előálltak:

„A háziasítás folyamata során a felfokozott ritmusú csóválás viselkedése más jellemzőkre történő szelekció melléktermékeként alakulhatott ki, mint például a tanulékonyság és a szelídség, vagy közvetlenül erre szelektáltak az emberek.”

Hogyan tovább?

Még a kutatók szerint is több kutatásra van szükség ahhoz, hogy jobban megértsük, miért alakult ki a kutyáknál a csóválás: „A farokcsóválás szembetűnő, ám tudományosan megfoghatatlan viselkedés. Egyedisége, összetettsége valamint az alapján, hogy mindenütt jelen van, lehetővé teszi, hogy számos funkcióval hozzuk összefüggésbe, de a mechanizmusát és egyedfejlődését még mindig alig-alig értjük. Hiányos ismereteink megakadályozzák, hogy teljes mértékben megértsük a mai csóválás evolúciós történetét, viselkedését, illetve azt is, milyen szerepet játszottunk mi, emberek a folyamatban.”