Vakvezető tanoncok nyomában, avagy nevelni jó?

A kilencedik hétig a vakvezetőnek szánt apróságok élete nem szól másról csak a testvérekről, a mamáról, a kajáról. De eljön az idő, amikor ki kell szakadniuk a megszokott környezetből, hogy egy új családba kerüljenek. A nevelés mindennek az alapja, ezért sem mindegy, hogy hova csöppennek a kiskutyák.

Magyarországon két út áll a tanoncok előtt. Egyrészt jövőbeli gazdájukhoz is kerülhetnek, ekkor a látássérült neveli fel segítőjét. A feladat nem egyszerű, de az tény, ilyen esetben a kiképzésre az összhang már adva lesz, ami megkönnyíti a továbblépést, a közös munkát. A másik verzió, hogy nevelőcsalád veszi oltalmazó karjaiba az ebet. Egy éves korig tart a „szerelem”, utána a családnak el kell engednie a kamasz kutyát, hogy a kiképző-központban okosodjon.

A cél mindkét esetben egy jól szocializált, érdeklődő kiskutya felnevelése. Az ehhez vezető út könnyűnek tűnik, de nagy odafigyelést igényel. Az apróságot szoktatni kell a zajokhoz, ingerekhez, a környezethez. Nem túl gyorsan, a sokkolódás elkerülése érdekében, de azért folyamatos kíváncsiságot fenntartva, hogy ne lankadjon a lelkesedése. Meg kell ismertetni a kópéval a járműveket (busz, vonat, villamos stb.), az embereket, a fajtársakat, és alapvető dolgokat is pl. lépcsőzés, pórázon sétálás stb. A tudatosság kombinálva a „lazasággal” a legjobb elegy, amiből egy a világ dolgaira szenzitív, élénk tanuló születhet.

Kevesen merik bevállalni a nevelőszülőséget, hiszen lelkileg nagyon megterhelő a megszeretett kiskutyát elengedni, de a cél megédesítheti a nehéz pillanatokat, hiszen egy vakvezető életet ad gazdájának: szabadságot, melyhez az út négy tappancson át vezet.