4000 méteres magasságból hozták le az idős kutyát másfél hónappal eltűnése után

Chloe, a csokoládébarna labrador-pitbull keverék a családi kirándulást követően nem jelent meg vacsoraidőben. Gazdái pánikba estek, s barátaik segítségével indultak keresésére a Colorado hegyei között megbújó otthonukból.

„Számunkra ő olyan, mintha az első közös gyermekünk lenne.” – nyilatkozta gazdája, Larry Osborne a Denver Post magazinnak. A közösségi médiában is megosztották kutyájuk történetét, kétségbeesetten plakátoltak városukban, ám Chloe nem került elő.

Teltek-múltak a hetek, a nyár őszbe fordult, s a hegyen az első hópelyhek is szállingózni kezdtek október közeledtével. A hűvösödő időjárás, a szélviharok és a gyakori esőzés miatt egyre csökkent a remény, hogy újra láthatják elveszett kedvencüket. Ideje volt szembenézni a rideg valósággal, s ebbe beleszakadt a szívük.

Leszedték a plakátokat, majd könnycseppek közepette elmesélték hét éves fiúknak, hogy négylábú barátja már a mennyből tekint le rájuk. Még egyszer ellátogattak Chloe kedvenc helyére, immár nélküle. Kövekből készítettek számára sírhelyet, s fájdalmas búcsút vettek tőle:

„Elfogadtam, amit a sors szánt nekünk. Azt hittem, ezt nem lehet túlélni. Kint a hidegben, élelem nélkül, lesoványodva, magányosan…”

A sors azonban más befejezést szánt nekik. Rövidesen kiderült, mennyire lebecsülték kutyájuk képességeit és akaraterejét - egyúttal emberségből, együttérzésből és önzetlen segítőkészségből is életre szóló leckét kaptak.

Sean Nichols és kedvese, Trinity Smith három évvel ezelőtt költöztek a coloradói kisvárosba. Mindketten bolondulnak az állatokért, kutyájukat a floridai mocsárvidékről hozták el a halál torkából, egyik cicájukat egy kéményből bányászták ki, másikukat egy beteges macskagyűjtögetőtől mentették.

Szenvedélyes túrázók lévén minden szabadidejüket utazással töltötték, munkahelyük elszólította őket a városból, ezért elkerülte figyelmüket a Chloe felkutatására indított mentőakció. Egy internetes fórumon olvastak először arról, hogy egy sziklás magaslaton nyüszítést hallottak. Volt, aki sakálra tippelt, ám a hölgyet nem hagyta nyugodni a gondolat: mi van, ha egy kutya vár segítségre ott fent, a semmi közepén?

Első próbálkozása nem járt sikerrel, így hétvégén már kora reggel útnak indultak párjával. Órákon át haladtak felfelé néma csöndben, már épp kezdték feladni  hiábavalónak tűnő küldetésüket, mikor elhaló ugatásra lettek figyelmesek egy kiálló sziklaperem felől:

 „Kétségbeesett ugatás volt, mintha csak spórolt volna vele, alig maradt ereje.” – idézték fel. Míg a lány lent várt, párja négykézláb mászva indult meg a hang forrása felé, s a vándorkövek között kutatva végre megpillantotta az idős kutyát:

 „Mikor egymásra néztünk, az lehetett az arcomra írva, hogy 'Te jó ég, el sem hiszem, hogy itt vagy!' Chloe pofáján ugyanezt láttam.”

Elképzelhetetlen, hogyan került fel oda a kutya, magától azonban nem tudott lejönni, s mikor felnyúlt hozzá a férfi, hogy megragadja nyakörvét, az a kezében maradt. Sovány teste csupán árnyéka volt önmagának... A férfi magához hízelgette az ebet, aki minden bátorságát összeszedve karjaiba ugrott, ám egyensúlyukat vesztve, együtt csúsztak le a lejtőn a túraútvonalig. Sérülések nélkül megúszták, Chloe hamarosan jóízűen kortyolta a vizet és ropogtatta az ennivalót.  

A városkába visszatérve betértek a vegyesboltba, ahol a tulajdonos szerencsére felismerte az eltűnt kutyát. Értesítették családját, akik a helyszínre érve azt hitték, szellemet látnak. Másfél hónapja várták haza, ám a zord hegyi körülmények miatt feladták már a reményt. Ahogy ölbe vették, farka gyenge csóválásba kezdett, megnyalta gazdáinak arcát és elszenderült. Orra kicserepesedett a vízhiánytól, egykori súlyának közel kétharmadát vesztette el, de az állatorvosi vizsgálatok alapján mindezt leszámítva jó állapotban volt.

Aznap este hatalmas ünnepséget tartottak, szinte az egész város kutyabarát apraja-nagyja összegyűlt Chloe hazatérésének tiszteletére. Együtt sírtak és nevettek, alig hittek a szemüknek. Egy bátor hölgy elszántsága és a bajbajutott állatok iránt érzett együttérzése azonban újra bebizonyította, hogy csodák márpedig léteznek.

 „Egykor idegenek voltunk egymás számára, ám az emberi jóság és együttérzés felülkerekedett mindezen. Szavakkal képtelen lennék elmondani, mekkora hálát érzek.” – fejezték ki örömüket Chloe gazdái.