A kutyatréner kulisszái mögött – A mi személyes terünk…

Mini-blog Panyi Zita kutyaviselkedés-terapeutával.

Privát gondolatokkal, kérdőjelekkel, sikerről és örömökről.

***

Tény, hogy az emberek könnyen barátságtalannak, agresszívnak bélyegeznek egy kutyát, aki személyes terét védi. Vagy épp annak határait jelzi és magányra vágyik. Nem feltétlenül harapva. Mondjuk csak elfordulással. Sokszor hátrébb lépéssel a kéretlen érintés elől. Ha az ember ebből nem ért, akkor következik a morgás, az íny felhúzása, a vicsorgás. A (levegőbe) harapás általában a legutolsó – félelmi agresszió esetén egy kétségbeesett segélykiáltással egyenértékű – jelzés arra vonatkozólag:

"te ember, értsél már a szép szóból, hagyj engem békén, mert én sem mászom rád ismeretlenül! Nem akarom, hogy hozzám érj! Nem ismerlek, félek tőled. Emlékeztetsz valakire, aki bántott. Nem állok még készen erre a lépésre."

A kutyák ragadozó állatok. Még ha urbánus közegben velünk is élnek. Aki ezt vitatja, vessen egy pillantást fogazatukra. Az ugye érthető, hogy egy ragadozó állatnak fontos a személyes tere? Ha igen a válasz, akkor miért a kutyákra haragszunk mégis mi, emberek, amikor saját informálatlanságunk vagy nemtörődömségünk okán – mint elefánt a porcelánboltban – gázolunk privát szférájukba(n)?

Néhány gondolatébresztő kérdés.

• Hányan szeretnénk, hogy testünket, személyes tárgyainkat vadidegenek megérintsék, igényt támasszanak rájuk?
   
• Hány anyuka szeretné, hogy ismeretlenek érjenek kisbabájához a babakocsiban, csak mert olyan cuki?
   
• Hány alkalommal kell találkoznunk valakivel, hogy megbízzunk benne?
   
• Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy e bizalom erősödjék?
   
• Mekkora örömmel fogadjuk a ránk erőltetett barátkozást?
   
• Egy számunkra ismeretlen személlyel nyílt területen vagy otthonunkban találkozunk szívesebben?
   
• Szeretetkapcsolataink pár perc alatt épülnek/épültek vagy hónapok, évek munkája és összehangolt, kölcsönös, cselekvő mozzanatai eredményeképp?