Egy kutyatréner vallomása - Kutyás karácsony és ami mögötte van

A videóban szereplő kutyusok között volt, aki megharapta előző trénerét, volt viadaloztatott kutyus és olyan gazdi is, akihez mentőt kellett hívni, hogy el ne vérezzen a saját kutyája által indított támadástól. Más kutyust az utcáról fogadott be gazdája vagy több száz kilométerre utaztak érte, hogy örökbefogadhassák. A videóban szerepel kutyus, akit el akartak altatni kezelhetetlennek vélt agressziója miatt, más kutyus pedig kényszerességre való hajlammal él, túlmozgást mutat.

A videó szerkesztésekor arra gondoltam, bárcsak minden, jelenleg reménytelenséget érző gazdinak meg tudnám mutatni ennek a kis csapatnak a munkáját, fejlődését, a régi félelmeket, nem egyszer a könnyeket. Mert ezeken és az elszánáson keresztül vezetett az út ehhez az eredményhez! Bárcsak minél több embert tudnánk inspirálni ezzel a videóval, hogy dolgozzon, tanuljon kutyatársáért és higgyen magában, a változásban!

Biztosan ismerős nektek is, amikor meg akartok oldani egy helyzetet és sorra jönnek a kifogások.  Akikkel együtt dolgozom, legyenek gazdik, a kollégám, aki a honlapot frissíti vagy a közösségi média-felületeket tartja kézben, másik kollégám, akivel, ha kell, vidékre megyünk felmérni és kiértékelni egy kutyust, mind előre tekintenek és tartanak. Segítjük egymást. Tudunk beszélni a nehézségekről, a félelmekről, nem egyszer a negatív tapasztalatokkal terhelt múltról. De mire a beszélgetés végére érünk, az irány egyértelműen az előre! Miért fontos ez?

Enélkül nem lehet rehabilitálni egy kutyát. Ezért vagyok büszke a videóban szereplő gazdikra. Eleinte elhitték nekem, később pedig tapasztalták, hogy ameddig a jelen helyett saját fejükben vannak és a pillanatnyi teendők végzése helyett a kétségeiket táplálják figyelmükkel, stagnálnak. Nem haladnak, nem tudják kutyatársukat kizökkenteni, sem nyugalomhoz, a környezetükkel való megbékéléshez juttatni. Tudom, hogy sokszor nehéz elkapni a ritmust, szokatlan vezénylésre, instruálásra dolgozni. Tartani az alaki gyakorlatokat. És nehéz belejönni abba, hogy eleinte a cél egyértelmű látása nélkül dolgozunk. Pontosabban én látom, csak nem feltétlenül mindent osztok meg. Például azért, hogy ne építsek ki félelmeket a gazdikban, ne ijesztgessem őket indokolatlanul. Megint másnál, ha látom, hogy maximalista, nem akarok plusz megfelelési kényszert ráhelyezni. De aki marad, az egészen biztosan átlátja, megérti, ráérez, egyre rutinosabbá válik. Idővel. És ez itt a lényeg. Az időnk az egyik legnagyobb értékünk, amit meg tudunk osztani valakivel.

A videóban szereplő gazdik elfogadták, hogy olykor félévekben mérhető a változás egy erősen traumatizált vagy csontosult és negatív szokásrendszerrel élő kutyus esetében. Beletették a kellő mennyiségű energiát, időt, fáradságot a kutyatársukkal való kapcsolat helyrehozatalába. Hétvégén is, meg amikor fáradtak voltak, vagy későn értek haza a munkából, akkor is. Sárban, hidegben. Évszaktól függetlenül. És elfogadták azt is, van, amit élethosszig szükséges megtenni azért, hogy az elért eredményeket szinten lehessen tartani.

Megértették,

nincs olyan, hogy egy kutyusnak milyennek kell lenni. Hozzánk hasonlóan ők is ezerfélék. Önálló akarattal, érzelmi világgal, stílussal és előélettel.

Borzasztó nehéz elszakadni egy fejünkben élő, idealizált képtől. Ám amikor sikerül, valósággal kitárul a világ. Megmutatkoznak a lehetőségek, képesek vagyunk látni a tényleges eredményt, a haladást. Onnét pedig felgyorsul maga a folyamat is.

Elképesztő belegondolni, mennyi bizalom kellett ehhez eleinte. Mennyi hit és akaraterő alkalmazkodni valami ismeretlenhez, valami teljesen újhoz. Ügyelni a gazdiknak gesztusaikra, a testbeszédükre, tanulni, napirendet átszervezni.

Hálás és meghatott vagyok, amiért úgy döntöttetek, hogy a vezetésemmel vágtok neki ennek az útnak. Nagyon köszönöm mindannyiótoknak! Ezzel engem is tanulásra inspiráltok. Célt adtok. Számomra egy kicsit ez a karácsony. Kifejezni a hálám. Megköszönni a beszélgetéseket és emlékezni a közös örömeinkre.