Egyes kutyák szívesebben működnek együtt az emberrel, mint mások

A kutyák egyik legelragadóbb tulajdonsága a kíváncsiság – és ebbe mi is beletartozunk, hiszen más állatfajoktól eltérően képesek olvasni érzelmeinkben, értik a mozdulatainkat, és szívesen működnek velünk együtt. A kooperációra való hajlandóság azonban nagyfokú változatosságot mutat a kutyák körében. Nem mindegyikük táplál ugyanolyan érdeklődést irántunk: egyesek önállóbbak és függetlenebbek, sőt még egy adott fajtánk belül is megfigyelhetőek a különbségek. Mi lehet ennek az oka?

Svéd kutatók úgy vélik, a szeretethormonként is ismert oxitocin adhatja meg erre kérdésre a választ. Ez a hormon fontos szerepet játszik az anya és gyermek közötti kötődés kialakulásában a születés pillanatától kezdve, és számos tanulmány rámutatott már arra, hogy kutya és gazdája között is hasonlóan működik. Amikor egymás szemébe nézünk, rámosolygunk kedvencünkre, vagy megérintjük egymást, mindkettőnk szervezetében megugrik az oxitocin szint. De nem minden kutya reagál erre a változásra ugyanúgy.

A Hormones and Behavior (Hormonok és Viselkedés) akadémiai folyóiratban megjelent tanulmány szerint a genetika lehet az oka. Az oxitocin receptorhoz kötődő genetikai anyag és az ember felé irányuló társas viselkedés közötti kapcsolat már bizonyítást nyert – ezt a vonalat vitte tovább a svédországi Linköping Egyetem kutatócsoportja. Elképzelhető, hogy az oxitocinnal összefüggő genetikai eltérések is szerepet játszanak abban, hogy mennyire hajlandó együttműködni a kutya az emberrel?

A kísérletben 60 golden retriever vett részt. Egy megoldhatatlan feladatot kaptak, és a vizsgálatokhoz orrspray formájában juttattak be oxitocint a szervezetükbe. A tanulmány megkezdése előtt arra kérték a gazdikat, dörzsöljék meg kedvencük pofáját egy steril mintavevő vattapálcával, így a rátapadt bőrsejtek adták a DNS-mintát. Az oxitocin receptorgénhez köthető három genetikai markert is ennek segítségével nyerték ki. A kutatók így már meg tudták határozni, az oxitocinhoz köthető gének mely változatával rendelkezett minden egyes kutya.

A kutyákat először megtanították arra, hogy kinyissanak egy szerkezetet, melyben jutalomfalatot helyeztek el. Hogy hozzájussanak, a szerkezet tetején található plexiüveget kellett félretolniuk. A tesztek során azonban a plexit hozzáragasztották a készülékhez, így a kutya képtelen volt félretolni, és nem férhetett hozzá a falathoz. A kutatók feljegyezték, miként reagáltak a kutyák a megoldhatatlan feladat láttán, és mennyi időt töltöttek el azzal, hogy megpróbálják megoldani a problémát, mielőtt a gazdihoz fordultak segítségért. A feladat előtt azonban véletlenszerűen fújtak a kutyák orrába oxitocinos vagy enyhe tengeri vizes sprayt. A hormonnal dúsított spray hatására megemelkedett a kutyák vérében az oxitocin, míg a sós víz a semleges kontrollcsoportot adta.

Kiderült, hogy a kutyák eltérően reagáltak az oxitocinos orrspray beadása után, melynek oka a genetikai variánsukban rejlett. Az egyik variáns hatására a kutyák intenzívebben keresték a fizikai kontaktust az emberrel, egy másik variánsnál pedig épp az ellenkezője történt. Mindebből arra következtettek a kutatók, hogy létezik valamilyen kapcsolat a kutya oxitocin szintje, genetikai variánsa és a viselkedéses válasz között. Egy korábbi kutatás rámutatott arra, hogy ez a genetikai változatosság a kutyafajták között is megtalálható.

Az oxitocinválasz genetikai variabilitása adhat magyarázatot arra, miért különböznek az ember irányában mutatott társas viselkedések a különböző fajták, illetve az egyedek között. Más szavakkal: egyes kutyák a DNS-ük miatt fókuszálnak jobban az emberre.

A svéd tanulmány új megvilágításba helyezheti a kutyák háziasítását, és azt is, miért különböznek farkas őseiktől. Míg négylábú barátaink rendszerint az ember segítségét kérik, ha megoldhatatlan feladat elé kerülnek, a farkasoknál jóval kevésbé figyelhető meg ilyen viselkedés. A kutyák a szemkontaktus által is képesek kommunikálni velünk, a farkasokkal ellentétben. És persze a farkasok nem is keresik úgy az ember társaságát, a vele való interakciót, mint a kutyák. Azokra a farkasokra is érvényes mindez, melyek születésüktől fogva hozzászoktak az ember közelségéhez. A kutyák tehát egészen egyedi képességre tettek szert a háziasítás során, melynek eredményeként képesek együttműködni az emberrel.

A kutatók véleménye szerint az oxitocin lehetett a folyamat kulcsa, hogy a kutyáknál kialakultak e csak rájuk jellemző készségek. A tesztekhez ugyanis a kutyákkal párhuzamosan 21 farkas DNS-ét is megvizsgálták. E farkasok vadasparkokban nőttek fel vagy vadon születtek, de később fogságba estek. A golden retrieverekhez hasonlóan náluk is megtalálták a genetikai változatot, ami azt sugallja, hogy ez a variabilitás már a háziasított kutyák elődeinél is jelen lehetett úgy 15 ezer évvel ezelőtt.

Elképzelhető, hogy azok az ősfarkasok, melyeknél kifejlődtek az emberekkel való együttműködéshez szükséges, genetikai alapokon nyugvó képességek, sokkal jobban boldogultak az emberek körül, sőt, az is lehetséges, hogy az emberek választása rájuk esett a kevésbé együttműködő fajtársaikkal szemben. Mindez elvezethetett azokhoz az egyedi képességekhez, melyeket ma négylábú barátainkban láthatunk.