Miért élnek rövidebb ideig a nagytestű kutyák?

Létezik az állatvilágban egy létfontosságú szabály: minél nagyobb vagy, annál tovább élsz. Például egy kedvencként tartott vagy laborban nevelkedett háziegér (pöttöm 19 grammjával) nagyjából 2 évig él. Míg egy afrikai elefánt, melynek súlya elérheti a 6 tonnát is, átlagosan 65 évvel számolhat a földön, de feljegyeztek már ennél jóval idősebb példányokat is. Még elképesztőbb talán, hogy a 140 tonnás kék bálna élettartama hozzávetőlegesen 90 év.

Van azonban egy kivétel e szabály alól, mégpedig a kutya. Náluk éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk: minél kisebb az eb, annál tovább él. A Yorkshire terrier élettartama kb. 15 év, holott alig 3 kilogrammot nyom, miközben az angol masztiff esetében – akinek a súlya elérheti az egy mázsát is – átlagosan 8 évvel lehet számolni.

E szokatlan jelenség, vagyis a testméret és az élethossz fordított aránya keltette fel két ausztrál kutató figyelmét. Jack da Silva és Bethany Cross, az Adelaide-i Egyetem biológiai tudományok intézetének tudósai szerették volna megfejteni a talányt.

Elméletek az öregedésről

Mielőtt megcéloznánk a kérdést, miért érik el más-más ütemben a különböző kutyafajták egyedei az idős kort, magáról az öregedés folyamatáról kell ejtenünk pár szót. Az általános nézet szerint azért öregednek meg az élőlények, mert az idők során egyszerűen „elhasználódnak”. Minél tovább él az egyén, tehát minél többször ismétli meg a mindennapos tevékenységeket, annál kevésbé képesek a belső szervei fenntartani megfelelő működésüket, és ezzel párhuzamosan az immunrendszer is folyamatosan gyengül.

Itt jegyeznénk meg, hogy ezen elmélet ugyan megmagyarázza, miként öregszünk meg, azt azonban nem, hogy miért. Tekinthetnénk rá úgy is, mint valamilyen evolúciós kérdésre: „Mivel bizonyos fajok úgy fejlődtek ki, hogy élettartamuk jócskán meghaladja másokét, miért nincs ez így minden fajnál? Miért nem élhet mindenki tovább?”

Az elméleti evolucionisták azt válaszolnák erre, hogy két eltérő útvonal létezik, melyből az állatok „választhatnak” - arra alapozzák feltevésüket, hogy minden fajnak korlátozott számú biológiai erőforrás áll rendelkezésére.

Talán még emlékszünk arra, miként hivatkozott Charles Darwin a természetes szelekció folyamatára, vagyis azok maradnak fenn, akik a legjobban képesek alkalmazkodni a körülményekhez („survival of the fittest”). Darwin úgy vélekedett erről, hogy azok a legeredményesebb fajok, melyek a legtöbb egészséges utódot képesek „előállítani”.

Ez alapján némileg kegyetlennek tűnhet az evolúció, hiszen a legalkalmasabbnak az számít, aki minden erőforrását arra fordítja, hogy minél több utódot hagyjon hátra, és mindaddig gondoskodik róluk, amíg segítség nélkül is képesek túlélni, illetve szaporodni. Miután elvégezte feladatát, a kiöregedett állatra többé már nincs szükség, így hát elindul a hanyatlás lejtőjén.

Az ok rendkívül egyszerű: a korai gyors növekedés és a szaporodás érdekében elhasználta minden erőforrását, és már nagyon kevéssel rendelkezik ahhoz, hogy egészséges módon megőrizhesse testét. Technikailag ezt a jelenséget „eldobható test elmélet” névvel illetik. Ha valakit behatóbban érdekel a téma, angolul „Disposable Soma Theory” szavakkal találja meg (a szóma egyébként görögül test-et jelent).

A második evolúciós ösvény pedig nem más, mint az önnfenntartás elmélete. Itt egy eltérő genetikai program fut az adott fajban: lassabb növekedési ráta, kevesebb utód, illetve kiemelt szerepet kap, hogy elegendő erőforrás álljon rendelkezésre ahhoz, hogy az ártalmas mutációkkal és egyéb tényezőkkel szemben védve legyen az állat. Ez egyfajta beépített védelem minden olyan dolog ellen, mely negatívan befolyásolhatná az állatot élete egy későbbi szakaszában.

Óriáskutyák - Hamarabb élnek sokat?

El is érkeztünk eredeti kérdésünkhöz: miért élnek rövidebb ideig a nagy testű és óriás ebek? Nos, a tanulmányhoz ezúttal nem végeztek laborteszteket, és nem elemezték azok eredményeit. Sokkal inkább támaszkodtak adatok gyűjtésére, méghozzá számos forrásból. 164 kutyafajtáról gyűjtöttek információkat, alábbi kategóriákban:

• felnőttkori testtömeg (kifejlett példányok súlya)

• születéskori testsúly

• mely életkorban érik el a fajták felnőttkori testtömegük 50%-át

• az alom nagysága (kölykök száma egy almon belül)

• az elhullás átlagos életkora

• és természetesen az elhullás tipikus okai.

Az adatok első áttekintése során bizonyságot nyert az, amire sokan mások már rámutattak: a hatalmas kutyák a kisebb kutyákhoz képest fiatalabb korban kelnek át az örök vadászmezőkre. Kiderült az is, hogy a nagytestű kutyák általában több kölyköt hoznak a világra egy almon belül. Például egy Yorkshire terrier esetében egy alomban átlagosan 3 kölyök születik, míg egy angol masztiffnál ez a szám akár a kilencet is elérheti.

Néhány éve körbejárta a világhálót a hír, miszerint Lily, az angol masztiff nem kevesebb, mint 21 kölyöknek adott életet! Szinte hihetetlen, ugye? Ezzel szemben a legnagyobb alom, amit a Yorkshire terrier fajtánál feljegyeztek, 12 apróságot számolt (ahol a mamakutya mérete sem volt éppen kicsi, több mint 7 kilogrammot nyomott).

Gyorsabb növekedés és a rák előfordulásának összefüggése

A tanulmány szerzői úgy vélik, az ősi szürkefarkasoknál kisebb vagy nagyobb méretű kutyafajták kifejlődése valójában a korai növekedési ráta genetikai manipulációjának eredménye. A szelektív tenyésztésről beszélünk itt. A nagyobb testméretű kutyák kitenyésztését érintő nyomás valójában a korai növekedés felgyorsulását eredményezte.

Sajnos ennek egy szomorú következménye lett: ahelyett, hogy a kutya szervezete az önfenntartásra és egészsége megőrzésére fordítaná erőforrásait, a nagy méretre való genetikai szelektálás miatt arra használja el ezeket az erőforrásokat, hogy a kölyök minél hamarabb megnőjön. Így a hangsúly már nem az immunrendszer erősítésén, a sérült DNS helyreállításán, és a stresszel szembeni ellenállóképesség javításán van.

Az adatok alapján elmondható, hogy mindez visszaköszön abban a tényben, miszerint a nagytestű és óriás fajták jóval fogékonyabbak a fizikai problémákra, miután elérték felnőttkori testméretüket, mely nagyjából kétéves korra tehető.

A kutatók azt sugallják, hogy azok a mutációk, melyek megnövelik a kutyáknál a testméretet, egyúttal a rák kockázatát is fokozzák. Az adatok szerint minél termetesebb az eb, annál nagyobb az esélye, hogy daganatos megbetegedés éri. Ha visszapillantunk a fentebb írtakra, értelmet nyer a kettő közötti összefüggés, hiszen a rák legtöbb típusa a sejtosztódás során felmerülő mutációk eredményeként alakul ki.

Mivel a nagyobb kutyák esetében a sejtosztódás fokozottan történik (több sejt osztódik és gyorsabban), minden egyes osztódás magában hordozza a káros mutáció valószínűségét. Emiatt pedig annak is megnő a valószínűsége, hogy a nagytestű kutya szervezetében élete valamely pontján rákos mutáció lép fel.

A szerzőpáros négy kategóriába sorolta az elhullás okait: trauma vagy baleset, fertőzés, mérgezés, rák. Elemzéseik során fény derült arra, hogy a trauma, fertőzés vagy toxinok okozta halálesetek nem függtek össze a kutya testméretével. Ellenben a rákban való elhullás valószínűsége egyenletes növekedést mutatott a kutya testsúlyával párhuzamosan. Egy 30 kilós kutyánál 50%-kal nagyobb volt az esélye annak, hogy daganatos betegség viszi el, mint egy 3 kilós ebnél.

Mindezek ismeretében sem szabad kétségbe esni: van remény a hatalmas kutyák számára is, bár ezt inkább hosszú távon érdemes nézni. A természetes szelekció remélhetőleg idővel előmozdítja majd azt, hogy a nagytestű és óriás kutyák genetikailag erősebb védekezőképességre tegyenek szert a rákkal szemben, és életéveik száma is gyarapodhasson. Ennek ára feltehetően az lesz, hogy kevesebb kölyköt hoznak világra az alomban. Ezt a folyamatot számottevően fel lehetne gyorsítani, ha a tudatos tenyésztők azokat az egyedeket tenyésztenék tovább, melyek élettartama hosszabb és immunrendszerük is kivételesen jól teljesít.