"Ments meg, kérlek!" – Mancsát nyújtja segítőjének az oszlophoz láncolt, éhező kutya

Nem tudni, mióta várhatott kétségbeesetten az út szélén a szürke keverék. Napok telhettek már el, talán egy hét is, mire bejelentés érkezett az állatmentőkhöz egy oszlophoz kikötött, csont és bőr kutyáról. A nyári hőségben a hőmérséklet higanyszála szép lassan a 40 fok felé kúszott, étlen-szomjan, árnyék nélkül nem sok ideje lehetett hátra az elhagyott négylábúnak. Mielőbb cselekedni kellett.

„Olyan rövid láncon volt kikötve, hogy mozdulni is alig bírt. Borzasztóan lesoványodott, kiszáradt, szinte zongorázni lehetett a bordáin és a gerincén” – idézték fel az állatmentők az eléjük táruló látványt. 

És ekkor olyan dolog történt, amit nagyon ritkán tapasztalnak: az elesett, szerencsétlen kutya utolsó erejével még odanyújtotta mancsát a rendőrnőnek, majd olyan picire húzta össze magát, amennyire csak tudta, és alázatosan fogadta a simogatást. Érezhette, hogy érte jöttek, fáradt szemeivel üzente: „Vigyetek el innen, kérlek szépen!”

Azonnal értesítették a helyi állatmenhelyet, ahol a teltház ellenére tárt karokkal fogadták a segítségre szoruló kutyát. Megkezdődött hosszas állatorvosi kezelése, de a fizikai ápolás mellett megtört lelke is szeretetért, törődésért kiáltott. Egyfolytában szükségét érezte annak, hogy mancsával fogja valaki kezét, mintha azt kérdezné:

"Ugye, Te nem dobsz el magadtól? Vigyázni fogsz rám?"

Liam súlya mindössze 8 kg volt, ami egy bulldog-keveréknek elképzelhetetlenül kevés. Apránként táplálták, szervezetét infúzióval támogatták, és szép lassan elkezdte visszanyerni erejét.

„Óránként etetjük kis adagokban, hogy teste újra hozzászokhasson az ételhez. Önkénteseink csirkét és rizst főznek neki, amit nagy örömmel fogyaszt el. És természetesen rengeteg szeretettel vesszük körbe” – számolt be Liam állapotáról a menhely vezetője.

A gondoskodásnak hála kivirult, megmutatkozott bájos, ellenállhatatlanul kedves lénye. Mindenkivel megtalálja a hangot, egy csepp rosszindulat sincsen benne az emberek irányában, mindazok után sem, amiket átélt. Hálája végtelen, a megbocsátás jelképévé vált megmentői szemében:

„Azt hiszem, mi, emberek tanulhatnánk tőle egy-két dolgot. Az ilyen történetek visszaadják a jóságba vetett hitünket.”

Minden kutya megérdemli a második esélyt, Liam rá az élő bizonyíték. Ma is örömmel nyújtja mancsát bárkinek, akivel találkozik; remélhetőleg nemsokára már új otthonában nyűgözheti le családját kedvességével. Addig sem tétlenkedik: puszikkal árasztja el a menhelyen élő társait, például Fionát.