Addig ölelte az árva kutya a menhelyre látogató riportert, amíg örökbe nem fogadta

Kimondva-kimondatlanul is érezzük, hogy bizony léteznek kapcsolatok, melyek az égben köttetnek. Történetünk négylábú hőse is így érezhette, mikor megpillantotta a férfit, és eldöntötte magában, mindent megtesz azért, hogy felhívja magára figyelmét.

A megszokott rend szerint folyt a nap a menhelyen, a jól ismert gondozók és otthonra vágyó kutyák körében. Ekkor toppant be a kapun a riporter, aki forgatni szándékozott róluk egy jó sztori reményében. Ám az egyik gazdikeresőnek felcsillant a szeme. Odasomfordált a férfihoz, felkapaszkodott lábára, és átölelte. Nem volt nála jutalomfalat, sem játék, ami érdekes lehetett volna a kutya számára – egyszerűen érezni szerette volna valakinek a közelségét, megosztani egy emberi lénnyel a szívében rejlő megannyi szeretetet. Kiválasztotta gazdáját:

A riportert elsőre meghökkentette a dolog, hiszen sosem találkoztak egymással, a kutya mégis úgy köszöntötte, mintha ezer éve ismerné. Megsimogatta, miközben a szomorú eb szorosan ölelte. Mintha azért könyörgött volna: „Kérlek, vigyél el innen! Vigyél magaddal!”

Tekintetével egyértelműen azt üzente, hogy addig nem tágít a férfi mellől, amíg nem teljesíti kívánságát. Talán egy kósza gondolat vagy megérzés kerítette hatalmába, mely azt súgta neki, hogy ők ketten összetartoznak. Tagadhatatlan volt e kötelék, történetük nem is végződhetett másként: a férfi örökbefogadta a kitartó kutyát, s azon a bizonyos napon elkezdődött életének új, boldogabb fejezete.

A sors olykor váratlan meglepetéseket tartogat számunkra, melyekben a kutyák is fontos szerepet kaphatnak. Veletek is történt már hasonló?