Kutyád még a finom falatoknál is jobban szeret Téged

A kutyák valóban szeretnek minket, gazdikat. Gondolhatnánk, hogy ezt eddig is tudtuk, de mára már tudományosan is bizonyított tény, hogy még a jutalomfalatoknál is kedvesebbek vagyunk számukra. MRI felvételek és viselkedéses tesztek segítségével derült fény arra, hogy többet jelentünk egy tál ételnél.

Ha valaha is kételkedtünk abban tehát, hogyan érez irántunk kedvencünk, Dr. Gregory Berns kísérleteiből bizonyosságot nyerhetünk. Az idegkutató néhány évvel ezelőtt kutyák agyműködését vizsgálta, és egy szívünknek roppant kedves megállapításra jutott: kutyáink szeretnek minket, és nemcsak az étel, játék és séta és kedvesség miatt, amivel nap, mint nap megajándékozzuk őket.

A tudóst szeretett kedvence elvesztése inspirálta arra, hogy jobban belemélyedjen a kutyalélek titkainak megismerésébe. Newton, a mopsz hatalmas űrt hagyott maga után, és Dr. Berns gondolatai egyre inkább akörül forogtak, mit gondolhatott róla négylábú barátja. Első lépésben, már ami a kérdés idegtudományi vonatkozását illeti, MRI-vizsgálatokat szándékozott elvégezni néhány kutyán. Ehhez viszont arra volt szükség, hogy a résztvevő alanyok ébrenléti állapotban nyugodtan maradjanak a készülékben.

Mark Spivak, kutyatréner segítségével, közösen tanították be a kutyákat erre a feladatra, melyhez a kutató egy MRI-szimulátort is felépített otthonában. Idővel, türelemmel és finom falatokkal szoktatták hozzá az ebeket a gép zajos, zárt környezetéhez; a 90 kutya egyikénél sem használtak nyugtatókat, sem fizikai megkötéseket, sőt, rájuk bízták a döntést, hogy ha kellemetlenül kezdték érezni magukat, bármikor elhagyhatták helyüket. Később, a valós MRI-felvételeken annak nyomait keresték, hogy a kutyák az emberhez hasonlóan használják-e agyukat:

„Az egyik teszt során néha dicséretet, máskor hot dog-ot adtunk nekik. Amikor összehasonlítottuk a válaszokat, az agy jutalomközpontját nézve, a kutyák többsége egyenlően reagált az ételre és a dicséretre” – foglalta össze Dr. Berns.

Az eredmények alapján elmondható, hogy a kutyák számára legalább annyira volt kedves gazdájuk, mint az ennivaló, 20%-uknál viszont a jutalomközpont erősebb aktivitást mutatott, amikor szóban megdicsérték őket. Nagyon is elképzelhető, hogy ezek az ebek sokkal többre értékelték a gazdájuktól kapott figyelmet, mint a finomságokat.

Egy hasonló kísérletben Dr. Berns különböző tárgyakról és emberekről készült fényképeket mutatott a kutyáknak, és azt találta, hogy agyuk eltérő részeit használták az arcok felismeréséhez. A kutya agya mondhatni úgy lett „megalkotva”, hogy felismerje az emberi arcot és megértse a rajta megjelenő kifejezéseket. Jelentős hatással bírt már maga a tudat is, hogy megláthatja „kedvenc embere” arcát. Még a jutalom lehetősége sem bizonyult elég erősnek ilyen esetben. Ha pedig a kutya választhatott a szeretett személy és egy tál eledel között, a többséget a gazdi felé húzta a szíve.

Együtt változunk, ősidők óta

A kutyák személyiségét formálta egyfelől az evolúció, másfelől az ember, majd a szorosabb közeg, a család. 40 ezer évnyi fejlődés, valamint az utóbbi néhány száz év szelekciós tenyésztése folytán a mai kutya általános viselkedési mintáinak bizonyos elemei jelentős változáson estek át. 

• Kutyáink személyiségét mi, gazdik is alakítjuk

Valaha úgy vélték, hogy az alsóbbrendű állatok főként az időtlen idők óta bennük lévő programokat követik, rugalmasságuk korlátozott, míg a magasabbrendű élőlények esetében éppen az ellenkezője van érvényben. Mint kiderült, ez a két kategória, a programok, vagyis viselkedési minták és a flexibilitás nem zárja ki egymást, inkább szorosan összefonódnak egymással - kiváló példa erre az ember legjobb barátja.  

A kutyák folyamatosan tanulnak, és olyan mintákat örököltek elődeiktől, melyek segítségükre voltak a túlélésben és abban is, hogy világszerte elterjedhettek és mindmáig fennmaradhattak. Az örökölt mintáknak négy fő kategóriája van, mely a mindennapos élet fontos feladatainak megoldásában támogatja őket: küzdés, menekülés, élelem és szaporodás.

„Azok az állatok, amelyek nem képesek a mindennapi élet e problémáit megoldani, vagyis nem jutnak elegendő élelemhez, nem védhetik meg magukat veszély esetén, egy sérülés vagy betegség ellen, és nem hozhatnak létre utódokat, lényegében az evolúciós játszótér szélére sodródnak. A kutyák viszont egy olyan ősi vonal leszármazottai, melynek minden egyes tagja átment ezen a teszten.” - mondta el Jean Donaldson, az Academy for Dog Trainers szervezet alapítója. 

A háziasítás természetesen levette a kutyák válláról e terhek javarészét, miközben újakat is teremtett. A különböző fajták a mai napig megőrizték őseik viselkedési mintáinak bizonyos elemeit, beleértve az élelem megszerzését is. A vadon élő kutyaféléknél ennek első lépése az ehető dolog, a zsákmány felkutatása: kiváló szaglásuk segítségével akár órákon, napokon át követik a lehetséges prédát. Majd összehangolt támadás keretében üldözik és elejtik azt.

„Számos fajta eredeti funkciója a vadászat egyes elemeinek felerősítéséből fakad, például a kopók és vérebek esetében az orr és a szaglás szerepén van a hangsúly. Ösztönösen keresik a nyomokat, s ha rátaláltak, szinte a végsőkig képesek lennének követni.”

De vegyünk egy másik példát: amikor egy szetter, pointer vagy spániel megtorpan és felemelt mellső lábbal meredten összpontosít egy szagra, hangra, látványra, ekkor jutnak el a vadászatban arra a kiemelt pontra, amikor a leendő áldozat nyomára bukkannak, és szinte „lefagynak” pár pillanatra, hogy feldolgozzák a rengeteg beérkező információ, mielőtt akcióba lendülnének.

A terelőkutyáknál is hasonló mintát figyelhetünk meg, ahogy szemmel tartják a juhnyájat vagy a marhacsordát és minden egyes mozdulatukra reagálnak. Bár a terelésnek a mi szemszögünkből nézve eltérő a motivációja, valójában ugyanaz a minta működik, ugyanaz a program fut a kutyában, mint vadászat közben, csupán nem jut el a végkifejletig, tehát nem ragadja meg és pusztítja el áldozatát. Bár ösztönei vezérlik, figyeli gazdája útmutatását.

A kutya az ember legjobb barátja – és tényleg!

Így már talán nem is annyira egetverő a címben foglalt állítás, mely megdönteni látszik a réges-régi hiedelmet, miszerint a kutyák amolyan kiszolgáló (etető, sétáltató és szórakoztató) személyzetként tekintenek ránk, miközben ők maguk kényünk-kedvünk szerint viselkednek, és különféle feladatokat teljesítenek számunkra az „ellátmányért cserébe”. Az evolúciónak hála pedig még rengeteg dolgot tudhatunk meg kedvenceink viselkedési mintáiról.

Kutyás szemmel nézve fentiek alapján talán még inkább megállja a helyét az a mondás, miszerint a kutya arra született, hogy szeressen minket. Még szíve is nagyot dobban a Szeretlek! szó hallatán. Lenyűgöző, ugye?