Tényleg mosolyognak ránk a kutyák?

Arra a kérdésre, hogy tényleg mosolyognak-e ránk a kutyák, a válasz a múltban gyökerezhet. Háziasított állatként történő tartásának bő 30 ezer éve alatt egyedi kapcsolat fejlődött ki az emberek és a kutyák között, mely a kommunikáció kutatásának rendkívül érdekes és hasznos alanyaivá teszi őket. Alex Benjamin, pszichológus, kutató szerint „a kutyák tanulmányozása egyedi lehetőséget nyújt a fajok közötti társas kommunikáció vizsgálatához.”

E kutatások azt az elgondolást is támogatják, miszerint a közöttünk lévő kommunikáció is páratlan. Bár a kutyák között a szemkontaktus sajátos jelentéssel bír, az emberek irányában jóval nyitottabbak e téren, befogadják a tekintetünket. A szemkontaktus során mindkét félben megnő a szeretethormonnak is nevezett oxitocin szintje, mely fontos szerepet játszik a kötődésben. Azok a kutyák, akikkel oxitocint tartalmazó mintákat szagoltattak, még több időn át bámultak az ember szemébe. Az idők során megtanulták előnyükre fordítani a kommunikáció e formáját, ami az állatvilágban meglehetősen ritka. (Lásd: Manipulál a kutyád? Íme a kölyökkutya-tekintet magyarázata)

Egy tanulmányban azt vizsgálták, mit kezdenek a farkasok és a kutyák egy megoldhatatlannak tűnő feladattal: finom falatokat rejtettek el egy konténerben, melyet egyedül nem tudtak kinyitni. A farkasok inkább lemondtak róla, mikor rájöttek, hogy nem képesek hozzáférni, viszont a kutyák az emberhez fordultak segítségért. Odamentek hozzá és várakozással telve, jelentőségteljesen bámultak a szemébe, akár hosszabb időn át. Így próbálhatták meg átadni az üzenetet: „Ott van, és szeretném, de nem férek hozzá. Segítesz nekem?” – Mindez azt sugallja, hogy tisztában vannak vele: az ember segíthet végrehajtani egy feladatot a kutyának. 

„A szemkontaktus az együttműködés alapvető mechanizmusa, ha belegondolunk” – állítja Benjamin, különösen abban az esetben, amikor nem támaszkodhatunk a beszélt nyelvre. Ahogy a kutyák esetében. A háziasítás során ültethettük el azt a tulajdonságot bennük, és ma már azt is tudjuk, hogy „sokkal könnyebb együttműködni azokkal a kutyákkal, melyek ránk néznek, egyúttal könnyebben képezhetőek. Lehetséges, hogy tudatos – vagy éppen nem tudatos – szelekció vezetett e viselkedéshez.”

A kölykös tekintet

Bárhonnan is nézzük, a szemkontaktus fontos a kutyák számára, általa információkat gyűjthetnek és a kommunikációt is elősegíti. Ehhez kapcsolódik a kölykös tekintet: mi történik, amikor a pofijukra kiül az a jellegzetes kifejezés? Van bármi köze hozzánk? Arra is használják, hogy kommunikáljanak velünk?

Kutatásaiban e kérdésekre keresi a választ az angliai Portsmouth egyetem pszichológusa, Juliane Kaminski, aki kutyák szociális és kognitív képességeit tanulmányozza. Különösen lenyűgözi egyik legkedvesebb arckifejezésük: a szemöldökök egymáshoz közel eső vonalának megemelése, mely a kölykös tekintetet eredményezi.

Ezzel kapcsolatosan alábbi kísérletet végezték el: ellátogattak egy menhelyre, ahol az ún. Facial Action Coding System (FACS), vagyis az arctevékenység-kódoló rendszer segítségével felmérték a kutyák arcmozgásait, miközben emberekkel léptek interakcióba. Ezután feljegyezték, hogy mennyi idő alatt fogadták őket örökbe. Kiderült, hogy minél többször folyamodtak a kölykös tekintethez, annál rövidebb idő alatt találtak gazdira. Semmilyen más általuk elemzett viselkedésnek nem volt ilyen erőteljes hatása.

Ezt követően arra keresték a választ, szándékos volt-e a viselkedés. A kutyák vajon megértették vagy megtanulták, hogy egyes arckifejezésekkel elérhetnek valamit az embernél? Rávehetnek minket arra, hogy megtegyünk nekik valamit? Ehhez az alábbi tesztet használták: a teremben a kutya mellett emberek is voltak, némelyiküknél volt eledel, másoknál nem. Ha a kutyák tisztában vannak a szánalmat keltő tekintetük erejével, feltételezhető, hogy sűrűbben folyamodnak hozzá, ha az embernél van finomság (és ily módon megkaphatják a kívánt dolgot). De nem így történt.

Tény, hogy kifejezőbben néztek az emberre, mely azt is igazolja, mennyire fontos a szemkontaktus a kutya-ember kommunikációban, de akkor is elővették a kölykös tekintetet, amikor az embernél nem volt étel. Elképzelhető, hogy elődeink részéről e tulajdonság szelektálása tudat alatt működött a kutyák háziasítása során? Hiszen ez arra a mozdulatra emlékeztet minket, mely akkor ül ki arcunkra, mikor szomorúak vagyunk. Ez pedig gondoskodó választ vált ki a másik félből. Kaminski szerint „nem feltétlen egyenlő azzal, hogy a kutyák megtanulták kihasználni azt”.

És el is jutottunk a mosolyhoz...

Vajon a kutya szélesre nyitott, lazán álló szája ugyanazzal a jelentéssel bír, mint az emberi mosoly? Kaminski óvatosságra int: „Mindig is voltak kutyáim, szóval tudom, hogyha nagyon jól ismerjük a kedvencünket, képesek leszünk olvasni a viselkedésében. Számomra nem okoz gondot az, ha egy bizonyos viselkedést címkével illetünk, de tudósként mégis azt kell mondanom, honnan tudhatnánk, hogy tényleg mosolyog-e a kutya? Még nem állnak rendelkezésre olyan adatok, melyek alátámasztanák a pontos jelentését.”

A kutya arckifejezéseinek vizsgálata azért sem könnyű, mert a kutatási eszközök általában szubjektívek, és ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy hajlamosak vagyunk antropomorfizálni kedvencünket, elképzelhető, hogy időnként félreértelmezzük azt, amit a kutyák arcán látunk.

Egyelőre elég kevés objektív kutatás támasztja alá a kutyamosoly létezését. A Scientific Reports magazinban közzétett kutatások szerint e különleges arckifejezés („laza, nyitott száj”) tipikusan pozitív körülmények között mutatkozik meg, például amikor a kutyák játszani hívják társukat vagy az embert. De hogy az valóban egyenértékű-e azzal, amit mi mosolynak nevezünk, vagy szándékosan használják irányunkban a kutyák, hogy közöljenek általa valamit, egyelőre rejtély.

A kérdés megválaszolására objektívabb kutatási technikákra lenne szükség, hogy meghatározhassuk, milyen viszonyban vannak a specifikus arckifejezések bizonyos helyzetekkel és mi motiválja pontosan azok megjelenését. Felkavaróan hangozhat mindez, ám nincs okunk csüggedni, ha úgy gondoljuk, kutyánk képes mosolyogni, hiszen megannyi bizonyíték létezik a közöttünk lévő különleges kapcsolatra. (Lásd: 12 jel, hogy kutyádnak Te vagy a minden)

Ha belegondolunk, az állatvilágban kivételes módon képesek értelmezni az emberi gesztusokat, például követni tudják azt is, milyen irányba mutatunk karunkkal, kezünkkel, ujjunkkal. A kutyák továbbá bizonyos beszédtípusokat is előnyben részesítenek, állítja Benjamin. Felfedezte, hogy olyan emberek társaságát kedvelik, akik nemcsak kutyákkal kapcsolatos mondatokat használnak (pl. „Ki ez a jófiú?”), hanem magas, daloló hanghordozással beszélnek hozzájuk.

Akár lehetséges megosztani egy mosolyt velük, akár nem, annyi bizonyos, hogy meglepően apró jelekből is megértenek minket. Benjamin szerint ez motiválhat minket, gazdikat abban, hogy egyre jobban és érzékenyebben kommunikáljunk kedvencünkkel:

„A kutyák rendkívül jól olvasnak bennünk. A legfinomabb jeleket is értik. A mi feladatunk pedig az, hogy megadjuk számukra azokat a jeleket, melyek segítségével könnyebben megértik, hogyan működhetnek velünk együtt.” És ha szeretnénk rámosolyogni kedvencünkre, miért is ne tennénk meg, ahányszor csak jólesik.